A vidámpark már csöndes és kihalt volt.
Pontosabban teljesen kihalt, hiszen bezárták, itt már többé nem mozdul semmi, nem lesz jó kedv nem lesz nevetés.
Csak én sétálgatok a kopott régi játékok között.

Én, a biztonsági őr és a kutyám, aki csak úgy hozzám csapódott egy éjszaka és velem is maradt, immár második éve.
Olyan szürkés foxi szerű jószág, szép nagy darab de nem kövér, inkább szívós.
Szóval ma is csak a szokásos utunkat jártuk, ősz van és hamar sötétedik.
Ilyenkor még szomorúbb minden ráadásul Halloween estéje is ma van.
Na neem. Én nem vagyok félős, de jobb nem bojgatni a szellemeket.

Éppen a régi tekepálya mellett jártunk amikor megláttam a kutyám mellett egy nagy, vele egy magasságú kétlábon járó nyulat.
Semmi különleges nem volt benne, ha csak az nem, hogy beszélt.
Sőt, a kutyám is. Minden szavukat értettem.
Régi ismerősként üdvözölték egymást és láthatóan örültek is a találkozásnak.
Ami még furcsa volt, nem is lepődtem meg azon ,hogy beszélnek és hogy értem is amit mondanak.
- Nem húzom tovább az időt, muszáj végig mennem a tekepályán - mondta a nyúl a kutyámnak.
- Veszélyes, te is tudod - válaszolta a kutya
- Nem tehetek mást, vagy megteszem most, mielőtt lebontják, vagy soha többé nem lesz rá lehetőségem.
Én nem akarok úgy meghalni, hogy meg sem próbáltam - válaszolta a nyúl. A hangjában elszántság volt.
A választ meg sem várva már rá is ugrott a tekepálya padlójára.
Régen volt használva, ám az még mindig fényes és csúszós volt. A telihold is éppen azt a sávot világította meg ahol a nyúlnak kellett mennie.
Én és a kutyám feszülten figyeltük, tudtam, éreztem, nehéz feladat ez neki.
Végig menni egy teljesen nyílt, ismeretlen, csúszós pályán, úgy, hogy azt sem tudod mi vár a végén.

Nagy ugrásokkal haladt, de a felület kemény volt és sima, megcsúszott rajta, nem tudott olyan sebességgel haladni ahogyan akart volna.
Aztán hirtelen eltünt egy hang nélkül hátul. Ott ahol a tekebábukat szedik össze.
Nem kellett a kutyámra néznem, hogy tudjam, baj van. Onnan egyedül nem fog tudni kijönni, és ha ott marad, elpusztul.
Mire elszántam magam, hogy kimentem onnan, a kutyám már óvatos siettséggel a pálya felénél járt.
Mintha megállt volna az idő, tökéletes csönd volt, méga hold is lélegzetvisszafojtva várt.
Aztán feltünt a nyúl feje a nyílásban és láttam miként tuszkolja kifelé őt a kutyám.
A nyúl miután kint volt az egész teste, felpattant és fittyet hányva a csúszós sima parkettának vidáman ugrált végig rajta, majd miután kiért a végére még búcsút intett nekünk, és eltünt.

Aztán a kutyám is előkerül.
- Hát ez meg mi volt? - kérdeztem tőle?
Ám ő csak ült és vakaródzott, pontosan úgy ahogy egy rendes, normális, kicsit kövér kutyától elvárja az ember.
- Na mi van, már a kutyáddal is beszélgetsz? - csapott a vállamra a társam, aki éppen akkor ért oda majd elindult előttünk.
- A nyúl régi cimborám és megfogadta, hogy végig megy a tekepályán még ebben az életében.
Az előző életében híres teke bajnok volt, és még mindig hiányzott neki. - mondta a kutyám.
Azzal otthagyott.

- Héé, te mi voltál az előző életedben? - kiabáltam utána.
- Mi van? Meggárgyultál egészen? -szólt vissza a társam.