mesepatak.jpg

Szerző: mesepatak  2014.04.13. 22:31 2 komment

A vidámpark már csöndes és kihalt volt.
Pontosabban teljesen kihalt, hiszen bezárták, itt már többé nem mozdul semmi, nem lesz jó kedv nem lesz nevetés.
Csak én sétálgatok a kopott régi játékok között.

Én, a biztonsági őr és a kutyám, aki csak úgy hozzám csapódott egy éjszaka és velem is maradt, immár második éve.
Olyan szürkés foxi szerű jószág, szép nagy darab de nem kövér, inkább szívós.
Szóval ma is csak a szokásos utunkat jártuk, ősz van és hamar sötétedik.
Ilyenkor még szomorúbb minden ráadásul Halloween estéje is ma van.
Na neem. Én nem vagyok félős, de jobb nem bojgatni a szellemeket.

Éppen a régi tekepálya mellett jártunk amikor megláttam a kutyám mellett egy nagy, vele egy magasságú kétlábon járó nyulat.
Semmi különleges nem volt benne, ha csak az nem, hogy beszélt.
Sőt, a kutyám is. Minden szavukat értettem.
Régi ismerősként üdvözölték egymást és láthatóan örültek is a találkozásnak.
Ami még furcsa volt, nem is lepődtem meg azon ,hogy beszélnek és hogy értem is amit mondanak.
- Nem húzom tovább az időt, muszáj végig mennem a tekepályán - mondta a nyúl a kutyámnak.
- Veszélyes, te is tudod - válaszolta a kutya
- Nem tehetek mást, vagy megteszem most, mielőtt lebontják, vagy soha többé nem lesz rá lehetőségem.
Én nem akarok úgy meghalni, hogy meg sem próbáltam - válaszolta a nyúl. A hangjában elszántság volt.
A választ meg sem várva már rá is ugrott a tekepálya padlójára.
Régen volt használva, ám az még mindig fényes és csúszós volt. A telihold is éppen azt a sávot világította meg ahol a nyúlnak kellett mennie.
Én és a kutyám feszülten figyeltük, tudtam, éreztem, nehéz feladat ez neki.
Végig menni egy teljesen nyílt, ismeretlen, csúszós pályán, úgy, hogy azt sem tudod mi vár a végén.

Nagy ugrásokkal haladt, de a felület kemény volt és sima, megcsúszott rajta, nem tudott olyan sebességgel haladni ahogyan akart volna.
Aztán hirtelen eltünt egy hang nélkül hátul. Ott ahol a tekebábukat szedik össze.
Nem kellett a kutyámra néznem, hogy tudjam, baj van. Onnan egyedül nem fog tudni kijönni, és ha ott marad, elpusztul.
Mire elszántam magam, hogy kimentem onnan, a kutyám már óvatos siettséggel a pálya felénél járt.
Mintha megállt volna az idő, tökéletes csönd volt, méga hold is lélegzetvisszafojtva várt.
Aztán feltünt a nyúl feje a nyílásban és láttam miként tuszkolja kifelé őt a kutyám.
A nyúl miután kint volt az egész teste, felpattant és fittyet hányva a csúszós sima parkettának vidáman ugrált végig rajta, majd miután kiért a végére még búcsút intett nekünk, és eltünt.

Aztán a kutyám is előkerül.
- Hát ez meg mi volt? - kérdeztem tőle?
Ám ő csak ült és vakaródzott, pontosan úgy ahogy egy rendes, normális, kicsit kövér kutyától elvárja az ember.
- Na mi van, már a kutyáddal is beszélgetsz? - csapott a vállamra a társam, aki éppen akkor ért oda majd elindult előttünk.
- A nyúl régi cimborám és megfogadta, hogy végig megy a tekepályán még ebben az életében.
Az előző életében híres teke bajnok volt, és még mindig hiányzott neki. - mondta a kutyám.
Azzal otthagyott.

- Héé, te mi voltál az előző életedben? - kiabáltam utána.
- Mi van? Meggárgyultál egészen? -szólt vissza a társam.

Szerző: mesepatak  2014.02.16. 06:27 Szólj hozzá!

Békés Boldog Új Esztendőt Kívánok a mesepatak minden lakójának!

Szerző: mesepatak  2012.12.31. 10:42 1 komment

 

Engedd magadhoz a mesét, engedd meg magadnak ezt a luxust.
Nem csak karácsonykor lehet ünnep.

 

 


- Azt tanácsolom neked, hogy menj világgá. - mondta a macska Lizának.
- Mért? - kérdezte a kislány, aki szembe ült a kék macskával.

Éppen arról beszélgettek miért nem látják őt az osztálytársai.
Liza ugyanis meg volt győződve arról, keresztül néznek rajta, láthatatlan a számukra és senki másnak nem létezik csak a kék macskának.
- Miért nem látnak engem ?- tette fel újra a kérdést.
Hiszen iskolába járok, beszélnek hozzám, látok, hallok, érzek.
Akkor mégis miért vagyok láthatatlana számukra? Nem kérnek és nem várnak el tőlem semmit, nem viszonozzák a kedvességem, mintha nem is lennék.- mondta szomorúan.

- Nem vagy az, csak Te gondolod így - mondta a kékmacska, miközben a körmeit nézegette.
- Az embereket meg kell érteni ahhoz, hogy ők is megértsenek téged.
Tapasztalatokat kell gyűjtened miként éreznek, mit, miért tesznek, mondanak.

Eddig csak a saját magad teremtette világban éltél, ahol nincs hazugság, képmutatás, álnokság. A valóság nem ez, meg kell tanulnod másként gondolkodni, elhinni, hogy nem vagy egyedül, bíznod kell másokban is. Bízni abban, hogy nem csapnak be, és nem hagynak el. - mondta kék macska és elégedetten elkezdte nyalogatni a bundáját.
Részéről az audencia befejeződött.

Liza a sok kérdésével egyedül maradt, csak ült és azon gondolkodott, hogy így karácsony előtt mit fognak szólni a szülei, ha ő világgá megy, kinek adják oda a sok ajándékot?
Ám elszánt volt, mindenképpen tudni akarta tényleg igaza van-e a macskának.
Felugrott és kabátot,sapkát sálat vett, jó melegen felöltözött, hiszen tél volt, és esett a hó is. Karácsony délutánja volt, a szülei még jónéven is vették, hogy nem ül otthon, mint eddig, hanem kimegy a jó levegőre. Szóval minden simán ment.
Ahogy kilépett az ajtón az arcát megcsapta a hideg, kezét a karmantyújába dugva elindult.
Nem volt határozott célja, hiszen világgá menni készült, és erre éppen megfelel bármelyik irány. Így történhetett hogy a belváros jól ismert fényei helyett a vasúti híd alatt találta magát. Félelmetes, rideg, és kihalt volt a környék, de ő elszántan ment tovább.
Egyszer csak megbotlott valamiben. Egy idős ember volt az, keresztben feküdt a járdán.
Nem látszott hajléktalannak, sőt kimondottan jól volt öltözve.

Liza félelem nélkül lépett oda, és megkérdezte segíthet-e .
Az öregember alig lélegzett, de annyit még el tudott mondani, hogy a gyógyszere a zsebében van, és adja oda neki.

Amikor jobban lett, megköszönte a segítségét, és azt mondta:
- Kislányom téged az ég küldött erre, tudod,hogy megmentetted az életemet? Azonban volna még egy kérésem, segíts nekem megtalálni az unokámat. Csak most tudtam meg, hogy itt él ezen a környéken. Az egyetlen aki megmaradt a családunkból. Elvesztettem a feleségem, a fiam, és hiába van rengeteg pénzem, nem ér semmit, ha nem oszthatom meg senkivel.
- Akkor mégsem vagyok láthatatlan - ujjongott Liza, hiszen, észrevettek, és segítséget is kértek tőlem.
- Segítek, nagyon szívesen - bólintott komolyan, mint aki pontosan tudja miből is áll ez az egész unoka keresés.
- Van egy cím legalább? - kérdezte.
- Nem, nincs, csak egy fotóm amit már gyűröttre nézegettem - mondta szomorúan az öregember.
- Majd akkor én megkérdezem az embereket, megtaláljuk estig. - Liza vidám lett mert végre feladata volt.
Elhatározta, hogy mindenképpen megtalálja az unokáját ennek a kedves öregembernek. Igazából nem is tudta mekkora feladatra vállalkozott, hiszen a hely ahol keresni kellett óriási és ismeretlen volt a számára.
Le kellett küzdenie a félénkségét, idegen embereket kellett megállítania, és beszélgetni velük. Elviselni, hogyha nem éppen kedvesen válaszoltak, és azt is, ha csak ok nélkül belekötöttek.

Már esteledett, ide nem ért el a belváros díszes csillogása, a neonok villódzása.
Az utcai lámpák gyér fényénél mentek tovább, egyre lehangoltabban. Már Liza sem volt olyan bizakodó, és mindennél jobban szerette volna ha ma este csoda történik.
Csak ici-pici, csak annyi, hogy megtalálja az unokáját a bácsi.

Az egyik lámpa alatt síró kisfiú ült. Vértől maszatos arcát próbálta megtisztítani. Odamentek hozzá.
- Mi történt? - kérdezte Liza
- Semmi - vágta rá dacosan a fiú.
- Nem látod, hogy megvertek? - pimasz volt a hangja, Lizát elfutotta a méreg.
- De látom, nem vagyok vak, csak segíteni szeretnék azért kérdeztem.
- Egy macskát akartam megmenteni az utcabeli fiúktól, de sokan voltak, a macska megmenekült az igaz, de engem jól elvertek. Hát ennyi. - jött a válasz.
- Hol laksz, elkísérünk haza - szólalt meg az öregember.
- Itt lakom nem messze, három utcával arrébb, és köszönöm - tápászkodott fel a fiú.

Lassan mentek, nem siettek és közben beszélgettek, a karácsonyról, a szeretetről, az életükről. Megtudták, hogy a fiú nevelőszülőkkel él. Egyetlen fotója van a szüleiről, ő még pólyás rajta.
- Nálad van a fotó? - kérdezte hirtelen az öreg.
- Igen, mindig magammal hordom, mert a nevelőszüleim elvesznek mindent tőlem, és nincs semmi más emlékem a szüleimről. - mondta és egy lámpa alá érve megmutatta a fotót.
Az öregember lélegzete elakadt amint ránézett a képre. A fia volt rajta 25 évesen, és a soha nem látott felesége és unokája.
- Megtaláltalak hát! - mondta.
- Most már nem engedlek el soha többé, vigyázok rád, úgy ahogy a fiamra kellett volna.
Majd Lizához fordult:
-Kicsilány köszönök neked mindent. Az életemet mentetted meg kétszer is. A segítséged igazi csoda volt, és ha nem bánod, hogy ilyen öreg vagyok, fogadj el barátodnak. Meghívlak holnapra hozzám egy forró csokoládéra, és ott lesz az unokám is ígérem csodaszép ünnepet rendezek nektek. - mondta mosolyogva.
- Hogy is hívnak fiacskám?- fordult a fiú felé.
- Péternek.
- Pétert haza kísérjük, aztán téged is hazaviszlek, sötét van, és a szüleid biztosan aggódnak már.

A kék macska már várta a szobában. Kényelmesen heverészett a kanapén, és fényes kék bundáját nyalogatta:
- Látod mi minden történik a világban, ha nem csak ülsz itthon és álmodozol akkor lesznek barátaid, akik kérnek tőled, akik adnak neked, akik szeretnek.
Végül is karácsonykor minden lehetséges! - mosolygott sejtelmesen Liza.

Szerző: mesepatak  2012.12.24. 05:34 3 komment

.

.
A Mikulás patkója, és a szerencse fiai
.

Valamikor réges-régen, mikor még a Mikulás is lovasfogattal járta a vidéket, történt az alábbi eset. Szokás szerint az egyik decemberi éjjelen a mikuláscsomagokat hordta ki a gyermekes házakhoz, ablakokba rakott csizmácskákba és cipellőkbe. Víg koboldok, kistündérkék, manók és krampuszok segédletével jól haladtak az ajándékosztással, mire pitymallott az ég alja végeztek nemes feladatukkal. Minden gyermek cipőcskéjében ott virított a várva-várt ajándék. De mi a szösz, két kis csomagocska meghúzta magát az ülések árnyékában, ez miként fordulhatott elő? - Pedig mindent olyan precízen megterveztek.

- Csillagos egek! – csapott a homlokára Mikulás apó - szegény Berci kovács gyermekei, Petyka és Zotyka maradtak ki az osztásból.

- Hát persze, mióta az új postaút elkészült a régi bekötőutat már nem jegyzik a térképek, arra már a madár sem jár, de a Mikulásnak ez kötelesség. – mormogta a Mikulás, aztán a lovak közé csapott.

Sebes vágtában hamar elérték a kavicsos bekötőutat, mely már kezdett beleveszni környezetébe. Éppen megpillantották a kis házat a kovácsműhellyel, mikor a hintó egyik pej lova sántikálásba kezdett. Sajnos a fogat Ráró nevű paripája elhagyta a patkóját, így már csak lépésben értek oda a kisházig. Arra már a gyerkőcök is felébredtek, és nem győztek csodálkozni a látottakon, hogy élőben, szemtől szembe állhattak a jóságos Mikulással, miközben egyenesen a tenyerükbe pakolta az ajándékokat, mert a cipellőcskék már a lábukon voltak. A legnagyobb örömük az volt, hogy ipiapacsozhattak egyet a tündérekkel és krampuszokkal, ráadásul kaptak két kisbiciklit tőlük, amit rögvest kipróbáltak.

Közben a Berci kovács felszította a tüzet a műhelyben és nekilátott a pej ló patkolásának. A kovács nem csalódott a Mikulásban, személyében jó segédre akadt, mire Petyka és Zotyka visszaért a biciklitúráról, már végeztek is a dolgukkal. A lurkók megérkezvén hevesen vitatkoztak azon, hogy melyikük talált rá előbb a patkóra a kavicsos úton, mindegyikük magának tulajdonította az U alakú vasdarabot. A Mikulásnak kellett igazságot szolgáltatni közöttük.

-Ez a Ráró lovam patkója, és aki azt meglelte annak szerencsés lesz az élete, nem fog hiányt szenvedni semmiből. Mivel ti egyszerre találtatok rá, a patkó mindkettőtöké, nagyon vigyázzatok rá. Meglássátok ezentúl a szerencsével nem fogtok hadi lábon állni. Semmi más gondotok nem lesz vele, majd amikor kitavaszodik, vigyétek ki a kertbe és ültessétek el napos, szélárnyékos helyen, közben öntözzétek meg és figyeljétek mi fog történni.

Megbékélt Petyka és Zotyka és megfogadták, hogy gondját viselik a patkónak. Ezután elbúcsúztak a Mikulástól, a tündérektől és a krampuszoktól. Sokáig integettek egymásnak, majd helyet kerestek a szerzeménynek, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön. Hallgattak édesapjukra, aki az asztal alá szögezte a szerencsepatkót. Ott aztán senki nem láthatta, de a gyermekek bármikor ránézhettek, szinte le sem kell hajolniuk. Naponta megszemlélték tekintetükkel, a kezükkel pedig fényesre simogatták, alig várták már, hogy jöjjön a tavasz.

Egyszer csak megette a tél a havat, és mikor az első bátor hóvirágok kidugták fejüket az avar alól, a gyerkőcök érezték, hogy itt a tavasz. Berci kovács és a fiai leszerelték a patkót az asztal alsó lapjáról, kivitték a kertbe. Kiszemeltek egy napos szélmentes helyet, ahol tisztes gödröt ásva belehelyezték a patkót, betakarták földdel, csak a két vége állt ki hüvelyknyire.

Minden nap öntözgették és mire az almafák virágba borultak, két kis hajtást vettek észre a patkón. A kis vesszőcskék, szemlátomást iperedtek, az egyik aranyosan, a másik ezüstösen. Aztán rügyet bontottak, levelek jelentek meg rajta, az egyiken aranyból, a másikon ezüstből.

Ősszel annyi arany és ezüst levelet söpörtek össze a fácskák alól, hogy annak az árából már rendesen be tudtak vásárolni és nem szenvedtek hiányt semmiből. Az elkövetkezendő évben aranyalmákat és ezüstkörtéket termettek a fácskák. Mire Petyka és Zotyka ifjú suhanccá cseperedett, arra az ikerfák is roskadoztak a nemesfém gyümölcsök súlya alatt. Naponta gondoltak a Mikulásra, mert ezt a csodás gazdagságot neki köszönhették. Berci kovács már nem szította a tüzet, az izzó vasat sem kalapálta már a kovácsműhelyben, helyette a környező földeket, erdőket és mezőket felvásárolta. A birtok közepén hatalmas patkó alakú kastélyt építtetett, méreteiben csak a király palotája múlta felül. Az építmény innenső és túlsó szárnyait fiainak szánta, míg ő megelégedett a közbülső ficakkal. Közben a fiúk derék legényekké serdültek, szakmát tanultak egyikük aranyműves, a másikuk ezüstműves lett. Olyan csodálatos ékszereket készítettek aranyból és ezüstből, hogy messzi földről csodájára jártak. Most már nem Petykának és Zotykának, hanem Péter - és Zoltán úrfinak szólították őket. A királyhoz is eljutott a hírük és mikor arra járt vadászaton, benézett hozzájuk és készíttetett a két lányának arany és ezüst karkötőt, nyakláncot medállal, hozzá menő fülbevalót. Az ifjak a szívüket-lelküket beleadták az ékszerek készítésébe, sőt még két díszes ládikót is készítettek, az egyiket aranyból, a másikat ezüstből.

A királylányok szívrepesve várták atyjuk hazatértét a vadászatból, mert ilyenkor mindig kedveskedett nekik apró ajándékkal. Mikor a király kirakta az ékszereket az asztalra, szemük elkerekedett szájuk szóra nyílt, de a boldogságtól meg sem tudtak szólalni. A királylánynak, amelyiknek aranyhajcsatok voltak a hajában, megdobbant a szíve és odalépett az arany ékszerekhez, majd így szólt: - Ez az enyém!

A másik királylánynak ezüst hajcsatok voltak a hajában, odalépett az asztal másik feléhez, amikor megdobbant a szíve, majd így szólt: - Ez az enyém!

Aztán felpróbálták az ékszereket, olyan szépek és boldogok voltak, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Kezükbe fogták a csillogó-villogó ládikókat és amint forgatták csilingelő zajt hallottak. Tudták, hogy van benne valami különleges, de halvány fogalmuk sem volt, mi lehet bennük. Próbálták volna kinyitni, de az ékszerész ifjak huncutok voltak, a kulcsokat maguknál tartották. Ez az ajándék így csak fél ajándék, ezért a király futárt küldetett a mesterlegényekért, hogy lóhalálában hozzák a kulcsokat. Péter úrfit és Zoltán úrfit már várták a királyi palotában, az alabárdosok egyenesen a királylányok elé vezették őket. Az aranyműves fiú az aranyládikót tartó leány elé, míg az ezüstműves fiú az ezüstládikót tartó leány elé lépett. - Akkor most kérjük a kulcsot! – szóltak egyszerre a királylányok.

– Nem úgy van az bizony, a kulcsokat ami a ládikákat nyitja, azt aztán ingyen nem adjuk! – Szóltak a mester urak.

– Mondjátok csak, napot akartok vagy holdat?

– Mi csillagot akarunk, de a kulcsot csak egy csókért adjuk oda!

A királylányok nagyon kíváncsiak voltak a ládikók tartalmára, ezért hajlandók voltak csókot adni a kulcsért cserébe az ifjaknak. Nagy meglepetésben volt részük mihelyt a kulcsot elfordították a zárban, mikor a ládikók teteje felpattant. Az egyikben egy csodálatos aranyszív, míg a másikban egy ezüstszív kínálta magát. Rajtuk cirádás betűkkel a felirat: „Az enyém leszel!” Amikor pedig megérintették a szíveket, szerelemre lobbantak az úrfiak iránt és ugyanez a szerelemre gyúlás játszódott le az ifjak lelkében, amíg a szíveket a királylányok nyakláncára helyezték.

A király látta a fiatalok boldogságát, nem sokat teketóriázott, az úrfiakat hercegi rangra emelte, majd hamarosan kitűzték a páros esküvő napját. Hetedhét határra szóló lakodalmat csaptak, ahol a Mikulás hivatalból volt jelen, mert ő volt a szertartás násznagya. Biztos

Szerző: mesepatak  2012.12.03. 20:54 2 komment

Spring

Kásai Anna: A lényeg

Nem az számít, honnan jöttél,
Miben vagy más, mit gyötrődtél,
Az a lényeg, hogy mit mondasz,
És mit teszel ma, meg holnap.

Ma tedd meg, hogy elcsendesedsz,
Lelked szárnyán felemelkedsz,
Nézz messzebbre, mint ahol vagy,
Lásd, hogy veled szebb a holnap!

Szemed mondja, min mentél át,
Szíved tudja, mi vár még rád.
Bátorság kell! - Van még benned
Erő ahhoz, mit kell tenned.

Keresd, kutasd, ami épít,
Tartsd távol azt, mi eltérít,
Fogadd el azt, ki segíthet,
Érezd meg, Te hogy' segíthetsz!

Légy őszinte önmagadhoz,
Tisztességes a szavakhoz,
Hogy feltörhessen belőled,
Mit nem kaphatunk, csak Tőled.

Szerző: mesepatak  2012.10.02. 20:19 2 komment

Az aranyhal és békakirályfi jó barátok voltak.
Együtt ütötték el az időt, arra várva, hogy velük is megtörténjen az amit a többiekről olvastak a családi legendáriumban és a mesékben, vagyis a csoda.
Naphosszat a nagy kerek kövön ült a béka királyfi, és mellette úszkált az aranyhal.

Beszélgettek, nevetgéltek, néha fogócskáztak a vízben, de a királyfi sietett vissza a kövére, nehogy elszalassza a királylányt, hiszen akkor élete végéig béka
marad, és soha nem kerül be a nagy családi könyvbe sem.
Borzasztóan szeretett volna már ott feszíteni ő is a többi királyfivá változott testvér között, de bizony ez eddig csak álom maradt.

Az aranyhalnak nem voltak ambíciói, ő pontosan megelégedett azzal, hogy bárkinek tud 3 kívánságot teljesíteni, de csak, és szigorúan olyat, ami nem okoz másnak fájdalmat, vagy kárt.
Ő tehát nem aggódot, nem idegeskedett, hiszen tudta, hogy előbb utóbb valaki kifogja és akkor - ha meg nem eszi és elengdi - teljesti amit kér.
Nyugtatgatta ideges barátját és nevetgélt annak aggodalmán.
- De hát téged így is szeretnek. - mondta neki.
- Ugyan, ki szeretne egy békát, mégha kornás feje is van? - mordult rá amaz.
- Látom rossz a kedved, akarod, hogy néma legyek?
- Nem, beszélgess csak velem, mert te vagy az egyetlen barátom, aki nem csak kérdez, hanem meg is várja a választ - ütött meg békülékenyebb hangot a béka.

Aztán hirtelen izgatott lett.
Feszengeni kezdett a kövön, igazgatta a koronát a fején kidüllesztette a mellkasát, és a szemeit, izgett - mozgott.
- Naaa, mi történt? - kérdezte az aranyhal.
- Psszt!!! maradj csöndben, de ne menj el, mert ott jön a szépséges királylány és szeretném, ha szemtanúja lennél a csodálatos átváltozásomnak - súgta a béka, és lélegzetvisszafojtva várta a királykisasszonyt.

Jött is sebesen a szépséges leány, ruháján csak úgy szikrázott a napfény, karcsú és gyönyörű volt.
A békakirályfi be is hunyta a szemét - mert így olvasta a könyvben otthon,hogy a királylány felkapja és megcsókolja, ahjjj de nagyon várta ezt a pillantot már - csókra csücsörítette a száját és várt.
De nem történt semmi.
Pedig a királylány ott volt a patakparton ezt jól hallotta, és azt is, valakit puszilgat.
Gyorsan kinyitott a szemét, és akkor látta, hogy bizony a legjobb barátját, csókolgatja.
Az aranyhal csak tátogott, levegőt sem kapott ettől a váratlan inzultustól, és esdekelve nézett a barátjára.
- Most mit csináljak? Mond meg? Sose gondoltam volna, hogy vaksi a királylány - szólt elfúló hangon.
A békakirályfi már csak legyintett lemondóan, és azt mondta;
- Teljesítsd a 3 kívánságát, de az egyik feltétlenül egy szemüveg legyen.

Szerző: mesepatak  2012.09.23. 11:40 4 komment

.

Pünkösd másnapja volt. Az estharangszó után, a lakótelep parkolója lassan sötétségbe öltözött. A vendégek kocsija indult hazafelé, a földszinti erkélyről integető kezek, és a kigyúló higanygőzlámpák erősödő fényei búcsúztatták őket. A pünkösdi vigasság a nyugalom és szeretet csendjére váltott, amit csak néha tört meg egy-egy leereszkedő redőny robaja. A kis család figyelte, ahogy a szemközti tíz emeletes házon sorra világosodnak meg az ablakok, surrannak le redőnyök és húzodnak el sötétítők, melyek szűrt fényt sugallnak kifelé. A földszinti lakás ura besötítésre tett kísérletet, mikor furcsa zajra lett figyelmes.
- Hallgassátok csak, valami ritka neszt hallottam az erkély felől. - Hívta oda a család többi tagját.
Mindenki nagyon hegyezte a füleit, elért hozzájuk a magas vézna hangon szóló segítség kérés, mely magában hordozta egy kisgyerek, vagy állatti keserves hang egyvelegét. A házigazda járt legközelebb a megfejtéshez, mert a sírósan csivitelő hang után kismadárra gondolt.
- Ez kis zsiba, vagy inkább elkószált naposcsirke, amint az édesanyját keresi. - Vélte a hallottak alapján a feleség.
- Talán kisnyúl,vagy róka tévedhetett az erkélyre, jéé itt van Vuk! - Lelkendezett a négyéves Balinkó. A mama teljesen más véleményen volt.
- Ki ne nyisd az ajtót fiam, ez egy kígyó, ilyen hangot adott nálunk falun, mikor sarokba szorították.
- Jaj mama, ne mondjon ilyen sületlenségeket, ha száz lába lenne ennek a csúszómászónak, akkor sem tudna ide felkapaszkodni! - Szólt rá a családfő.
Az apuka a legnagyobb gondossággal nyitotta ki az erkélyajtót, nehogy zaj keltésével elriassza a jövevényt. Egy kis gombóc siránkozott a ruhaszárító madzagján, majd idegent látva beleröppent a sarokban lévő karkosárba, ahol egy ügyes vetődéssel sikerült megfognia. A világos szobába érve egy kismadár kandikált ki a madarász tenyeréből. Egy aranyos, kékes színű hullámospapagáj. A család minden tagja nagyon örült az új jövevénynek, a pincéből előkerült egy kalitka is, amibe bele lett helyezve a megszeppent madárka. Mindenki más néven szólította, becézte. Az apuka Pampalíninek, az anyuka Pityukának, habár azt se tudták, hogy fiú, avagy leányzó. A név választás során a Rudi és a Mucibaba is szóba került, de a végső szót a család üdvöskéje mondta ki.

..
- Legyen Bimbike! - Ajánlotta Balinkó, mely név mindenki tetszését messzemenően elnyerte.
Bimbike a család kedvence lett. Balinkó itatta, e
llátta eleséggel, és tisztította a kalitkát alkalomadtán. Nagyon szelíd volt a kis madár, rászállt az újjára, a vállán el vissza sétált és szálkapitye haját csípegette. Szinte ugyanúgy lehetett vele játszani, mint egy kiscicával, követte az előtte mozgatott tárgyakat a műanyagpadlón. Mondhatnánk azt is, hogy szemünk fénye lett ez a kis tollas jószág. A szomszéd kanári madarat tartott, és azon nevettünk, miként beszélgetnek, cserfeskednek egymással. Bimbike annyira megtanulta utánozni a kanári madár énekét, hogy aki nem látta, elhitte, hogy énekes madár van az otthonukban.

Egy napon Bimbike a padlón csemegézett, mikor mezítláb bejött a konyhába Balinkó. A madár egyből kiszúrta és csecsebogyónak nézte a kisújjának körmét. amibe sebtiben belecsípett, mikor a fiú hátra lépett akkor a papagáj elslasszézott oldalra és a másik lábán lévő körmöt spécízte ki magának. Különös tánc vette kezdetét, amit fel kellett volna venni videóra.

Nagyon sokáig együtt élt a család a Bimbikével, a mama megtanította beszélni, persze csak egy két szót mondott, de nagyon jókat derültek rajta. Aztán egyszer csak vendégek jöttek, és őket is lenyűgözte Bimbike tudománya. A nagyszobában a szekrényről Balinkó kinyújtott kezére és vállára szállt. Mindenki játszani akart vele, de egyszer véletlenül a játékos madár eltéveszthette az irányt, mert a nyitva lévő erkélyajtón, huss, elszelelt.
Sokáig néztek Bimbike után, várták, hogy egy forduló után vissza száll a szobába. Talán a szemébe tűző napsugarak vakíthatták el, tájékozódási képességét megzavarva, a család kedvence nem tért többé vissza. Hiába keresték a fűben a fákon, nyomára nem akadt egyikőjük sem.
Pünkösd másnapja volt. Az estharangszó után, a lakótelep parkolója lassan sötétségbe öltözött. A vendégek is rég elmentek és egyszer csak megszólalt Balinkó:
- Ugye apa a Bimbike, most a szemközti ház egyik lakásába kér bebocsájtást, hogy ott is örömet szerezzen a család tagjainak?!
- Fiam, megelőztél, én is ezt akartam Neked mondani! - Mondta a ház ura, közben egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában.

Szerző: mesepatak  2012.05.28. 21:57 5 komment

.


Mikor a napfény áttört a reggel ködfátyolán,
Messzi távoli sziget öble egy hajóra várt.
Mit hoz Isten, hosszú viszontagságos út után,
A kutató hajó elérte a célállomást.

Ó jöjj! - Lelkesen szorított helyet a kikötő.

Kössetek, jöjjetek! - Zizzentett egy szitakötő.
Pünkösd lesz, május van, fák állnak az alléban,
Távolban egy magaslat, rajta tornyos kastéllyal.

Tündérkerti virágokkal táncol, játszik a szél,

Rózsa- és rododendron bokrokra nyílik a tér.
Ritkán jött vendégeket nefelejcsek kísérnek,
Sok év múltán lelkükben szép emléket idéznek.

Kicsi tündérlények, huncut koboldok és manók,

Szívdobogva várják eme csodás találkozót.
Eljött a perc, távolba tűnt társuk viszontlátják,
Számára készített, szép ajándékuk átadják.

Ily megható találkát még e bolygó nem pipált,

Amint Spring tündérre a kompánia rátalált.
Ölelkeztek boldogan, szem szárazon nem maradt,
Hetekig még mulattak, ezeréves fák alatt.

Érzik rózsa illatát, szökőkútnak halk zaját,

Szívük mélyén hallják Mesepatak hívó szavát.
Tréfás kérdést tett fel nekik a Sors egy szép napon:
Aki elmegy, ugye hazatér? - Vagy marad?!!!

- Ha.hagyom!
Szerző: mesepatak  2012.05.26. 21:49 4 komment

 Meleg a délután, ugyan még csak májust mutat a naptár, de az idő késő, érett nyári hőséggel ajándékoz meg minket.
Tetszik, élvezem a napfényt, a zsibongását a madaraknak, gyerekeknek.
Ismerős családhoz érek.
Az anya kezében szines szalagok, éppen egy fiatal csersznyefát kötöz a karóhoz.
A fa magas, túlnyúlik a támaszán, de a szalagok biztosan tartják.
Még nincs nagy koronája, ám az ágak között már büszkén megvillannak a zöld gyümölcsök.
A termése.
- Ez az én cseresznyefám. - mondja a kisfiú mellettem.
- Hogyhogy? - kérdezem tőle.
- Én ültettem el a magot, és abból lett ez a fa. Ugye anyu? - fordul az anyjához.
- Igen kisfiam - mosolyog rá az anyja.
- Ügyes vagy, tényleg nagyon szép fa, és nézd csak mekkora cseresznyék lesznek rajta - simogatom meg a szőke fejet.
A kisfiú vidáman nyargal tovább.
- Elárulom, és remélem Béci sose tudja majd meg, de ezt a fát egy kertésszel ültettem - szólal meg a nő.
Mosolyog ahogyan a szemével követi a kisfiát.
- A magot valóban ő ültette el, de a fát én tettem ide.
- Amióta kizöldült, Béci minden nap megnézi. Már lefotózta a virágjait, és a kis csseresznyéket.
- Tudod, ha csak figyeli a növekedését, vagy nem tépi le a levelét, már megérte. - mondja és végig simítja a kis fa törzsét.

Szerző: mesepatak  2012.05.16. 21:33 4 komment