Engedd magadhoz a mesét, engedd meg magadnak ezt a luxust.
Nem csak karácsonykor lehet ünnep.

- Azt tanácsolom neked, hogy menj világgá. - mondta a macska Lizának.
- Mért? - kérdezte a kislány, aki szembe ült a kék macskával.

Éppen arról beszélgettek miért nem látják őt az osztálytársai.
Liza ugyanis meg volt győződve arról, keresztül néznek rajta, láthatatlan a számukra és senki másnak nem létezik csak a kék macskának.
- Miért nem látnak engem ?- tette fel újra a kérdést.
Hiszen iskolába járok, beszélnek hozzám, látok, hallok, érzek.
Akkor mégis miért vagyok láthatatlana számukra? Nem kérnek és nem várnak el tőlem semmit, nem viszonozzák a kedvességem, mintha nem is lennék.- mondta szomorúan.
- Nem vagy az, csak Te gondolod így - mondta a kékmacska, miközben a körmeit nézegette.
- Az embereket meg kell érteni ahhoz, hogy ők is megértsenek téged.
Tapasztalatokat kell gyűjtened miként éreznek, mit, miért tesznek, mondanak.
Eddig csak a saját magad teremtette világban éltél, ahol nincs hazugság, képmutatás, álnokság. A valóság nem ez, meg kell tanulnod másként gondolkodni, elhinni, hogy nem vagy egyedül, bíznod kell másokban is. Bízni abban, hogy nem csapnak be, és nem hagynak el. - mondta kék macska és elégedetten elkezdte nyalogatni a bundáját.
Részéről az audencia befejeződött.

Liza a sok kérdésével egyedül maradt, csak ült és azon gondolkodott, hogy így karácsony előtt mit fognak szólni a szülei, ha ő világgá megy, kinek adják oda a sok ajándékot?
Ám elszánt volt, mindenképpen tudni akarta tényleg igaza van-e a macskának.
Felugrott és kabátot,sapkát sálat vett, jó melegen felöltözött, hiszen tél volt, és esett a hó is. Karácsony délutánja volt, a szülei még jónéven is vették, hogy nem ül otthon, mint eddig, hanem kimegy a jó levegőre. Szóval minden simán ment.
Ahogy kilépett az ajtón az arcát megcsapta a hideg, kezét a karmantyújába dugva elindult.
Nem volt határozott célja, hiszen világgá menni készült, és erre éppen megfelel bármelyik irány. Így történhetett hogy a belváros jól ismert fényei helyett a vasúti híd alatt találta magát. Félelmetes, rideg, és kihalt volt a környék, de ő elszántan ment tovább.
Egyszer csak megbotlott valamiben. Egy idős ember volt az, keresztben feküdt a járdán.
Nem látszott hajléktalannak, sőt kimondottan jól volt öltözve.
Liza félelem nélkül lépett oda, és megkérdezte segíthet-e .
Az öregember alig lélegzett, de annyit még el tudott mondani, hogy a gyógyszere a zsebében van, és adja oda neki.

Amikor jobban lett, megköszönte a segítségét, és azt mondta:
- Kislányom téged az ég küldött erre, tudod,hogy megmentetted az életemet? Azonban volna még egy kérésem, segíts nekem megtalálni az unokámat. Csak most tudtam meg, hogy itt él ezen a környéken. Az egyetlen aki megmaradt a családunkból. Elvesztettem a feleségem, a fiam, és hiába van rengeteg pénzem, nem ér semmit, ha nem oszthatom meg senkivel.
- Akkor mégsem vagyok láthatatlan - ujjongott Liza, hiszen, észrevettek, és segítséget is kértek tőlem.
- Segítek, nagyon szívesen - bólintott komolyan, mint aki pontosan tudja miből is áll ez az egész unoka keresés.
- Van egy cím legalább? - kérdezte.
- Nem, nincs, csak egy fotóm amit már gyűröttre nézegettem - mondta szomorúan az öregember.
- Majd akkor én megkérdezem az embereket, megtaláljuk estig. - Liza vidám lett mert végre feladata volt.
Elhatározta, hogy mindenképpen megtalálja az unokáját ennek a kedves öregembernek. Igazából nem is tudta mekkora feladatra vállalkozott, hiszen a hely ahol keresni kellett óriási és ismeretlen volt a számára.
Le kellett küzdenie a félénkségét, idegen embereket kellett megállítania, és beszélgetni velük. Elviselni, hogyha nem éppen kedvesen válaszoltak, és azt is, ha csak ok nélkül belekötöttek.

Már esteledett, ide nem ért el a belváros díszes csillogása, a neonok villódzása.
Az utcai lámpák gyér fényénél mentek tovább, egyre lehangoltabban. Már Liza sem volt olyan bizakodó, és mindennél jobban szerette volna ha ma este csoda történik.
Csak ici-pici, csak annyi, hogy megtalálja az unokáját a bácsi.
Az egyik lámpa alatt síró kisfiú ült. Vértől maszatos arcát próbálta megtisztítani. Odamentek hozzá.
- Mi történt? - kérdezte Liza
- Semmi - vágta rá dacosan a fiú.
- Nem látod, hogy megvertek? - pimasz volt a hangja, Lizát elfutotta a méreg.
- De látom, nem vagyok vak, csak segíteni szeretnék azért kérdeztem.
- Egy macskát akartam megmenteni az utcabeli fiúktól, de sokan voltak, a macska megmenekült az igaz, de engem jól elvertek. Hát ennyi. - jött a válasz.
- Hol laksz, elkísérünk haza - szólalt meg az öregember.
- Itt lakom nem messze, három utcával arrébb, és köszönöm - tápászkodott fel a fiú.

Lassan mentek, nem siettek és közben beszélgettek, a karácsonyról, a szeretetről, az életükről. Megtudták, hogy a fiú nevelőszülőkkel él. Egyetlen fotója van a szüleiről, ő még pólyás rajta.
- Nálad van a fotó? - kérdezte hirtelen az öreg.
- Igen, mindig magammal hordom, mert a nevelőszüleim elvesznek mindent tőlem, és nincs semmi más emlékem a szüleimről. - mondta és egy lámpa alá érve megmutatta a fotót.
Az öregember lélegzete elakadt amint ránézett a képre. A fia volt rajta 25 évesen, és a soha nem látott felesége és unokája.
- Megtaláltalak hát! - mondta.
- Most már nem engedlek el soha többé, vigyázok rád, úgy ahogy a fiamra kellett volna.
Majd Lizához fordult:
-Kicsilány köszönök neked mindent. Az életemet mentetted meg kétszer is. A segítséged igazi csoda volt, és ha nem bánod, hogy ilyen öreg vagyok, fogadj el barátodnak. Meghívlak holnapra hozzám egy forró csokoládéra, és ott lesz az unokám is ígérem csodaszép ünnepet rendezek nektek. - mondta mosolyogva.
- Hogy is hívnak fiacskám?- fordult a fiú felé.
- Péternek.
- Pétert haza kísérjük, aztán téged is hazaviszlek, sötét van, és a szüleid biztosan aggódnak már.

A kék macska már várta a szobában. Kényelmesen heverészett a kanapén, és fényes kék bundáját nyalogatta:
- Látod mi minden történik a világban, ha nem csak ülsz itthon és álmodozol akkor lesznek barátaid, akik kérnek tőled, akik adnak neked, akik szeretnek.
Végül is karácsonykor minden lehetséges! - mosolygott sejtelmesen Liza.