2009.11.15.

A Kislány királynő szomorú volt.
Birodalma az összeomlás szélén, sőt mint azt alattvalói jelentették, már el is kezdődött a Semmi pusztítása. Csak ült a trónteremben, és gondolkodott. Nem evett, nem ivott, egyre a megoldáson törte a fejét.
Márpedig Fantázia országnak élnie kell.
Muszáj.
Nem tudják az emberek mit veszítenének, ha nem lenne. Ha csak a minden napok egyhangú taposó malmában élnének. Minden szürke, és unalmas lenne. Nem vidítaná fel őket sem a pénz, sem a megszerzett tárgyak. A szerelem is előre megírt forgatókönyv szerint történne. Nem lenne benne semmi véletlen, semmi ami arra késztetné a fiút és a lányt, hogy ne vegye örökéletűnek. Kiszámítható, Semmi lenne.
A gyerekek. Igen ők azok akik még hisznek a csodákban, meséket találnak ki, és el is hiszik.
A felnőttek már nem hisznek a mesékben, a csodákban. Az igazságot,a boldogságot keresik, kutatják, vakon botorkálva a saját maguk által készített útvesztőkben.
Néha felcsillan valami fény, olyankor rohannak hogy elérjék, remélve, hogy megtalálták . Aztán csalódva jönnek rá, hogy ez egy ujabb, ki tudja hova vezető út kezdete.
Szeretne odakiáltani nekik:
- Hé! Álljatok meg, ne rohanjatok, minden ott van bennetek csak vegyétek észre!
-Nem kell mindig az örök, mindenek felett lévő igzságot keresni, a boldogság is ott van, az őszi napsütésben, a hó csöndjében, vagy a gyerekeid csillogó szemében , amikor mesélsz nekik. Egy levélben, vagy csak egy jókor érkező baráti kézfogásban.
De csak hallgat és egyre szomorúbban nézi, ahogy a Semmi felfalja az emberi érzéseket.
Aztán megrázza magát.
- Nem , nem adom fel, tudom a megoldást. Kell lennie olyannak aki még hisz a mesékben, a csodákban, aki leírja, elmeséli azoknak akik már csalódottak, akik a Semmi rabjai lettek.
Csöngetett a miniszterének és átadott egy papírra írt nevet.
- Őt hozd el nekem! - utasította.
Már nem volt szomorú, sem elesett.
Az új remény, hogy valami történni fog, arra késztette, hogy kilépjen az önsajnálat mocsarából.
Enni kért, és elővette a kedvenc mesekönyvét.