Egyszer volt, hol nem volt,volt egyszer egy kis csapat, akik a meseerdő mélyén kis folydogáló patakocska mellett esténként összejöttek, hogy együtt táncoljanak, meséljenek, múlassák az időt.

Vidámak voltak és lelkesek, csak meséltek és meséltek míg egy nap szomorú dolog történt.

Vezetőjük Lí tündér elérkezettnek látta az időt, hogy átadja a stafétabotot utódjának, a mesélés nagymesterének Kiyna koboldnak.

Elbúcsúzott tőlük és elhajózott más birodalmakba, hogy átadja mindazt a tudást amire más tündérpalántáknak is szüksége volt.

A tündérek eleinte szomorkodtak, de megpróbálták tovább folytatni azt amit Lí tündér elkezdett.

Eleinte minden rendben is volt, de koboldvezetőjüknek olyan sok elfoglaltsága akadt, hogy nagyon sokat volt távol és nem tudta összetartani a kis csapatot.

Ahogy telt az idő egyre kevesebb tündér bújt elő a rejtekhelyéről, néha jött valaki, körülnézett, talán mesélt is valamit az öreg fáknak, a csobogó pataknak, de ez már nem volt az igazi.

Hiányzott belőle valami, valami amit még maga sem tudott igazán, hogy mi. Néha összetalálkoztak, de már nem gyűltek össze annyian mint a régi szép időkben. Mindenkinek hiányzott a közös mesélés, a nevetés, a vidámság, mégsem tettek semmit azért, hogy újra felélesszék a tüzet, ami megmelengethetné tündér szívüket.

Mígnem Szent Iván éjjelén Szeder tündér gondolt egyet....és felidézvén a régi hagyományokat átugrotta a tündérek varázstüzét és felélesztette a kis társaságot, akik nyomban ott teremtek és tündérörömöleléssel köszöntötték egymást.

Mindannyian abban bíznak, hogy ezután már mindig így lesz, hogy visszatér z élet az erdőbe, és visszajönnek a tündérek is mindnyájan....