Kicsi erdõ közepén, lóg egy függõágy. Az erdõ sûrû, halvány fénynél többet sosem engedett át még oda sem a levél és bozótrengeteg. Pedig a tisztás a közelében hívogató fénypászmákkal csak arra vár, hogy a hintaágy tulajdonosa oda sétáljon, és felnézzen a fénybe. Hogy megmelengesse kicsiny lelkét azokban a sávnyi békességfoltocskákban. De a tisztás régóta üres. És senki más sem ment arra réges-rég óta. Nem engedik. A hintaágy tulajdonosa lenne az, aki miatt a környék régóta lakatlan? Ó nem! Õ is csak egy lakó, aki itt szorult, aki innen soha el nem mehet. Vagy talán ez a soha is csak egy olyan szó, amit elhitettek vele? Meglehet.

A hintaágy megmozdul. Libben, hintázik egyet, majd megjelenik két piszkafa lábacska. Aztán egy vékonyka kéz, és ... igen,egy kócos kis koronás fej. A kicsiny erdõ egyetlen lakója, nem akárki. Önmaga által kinevezett uralkodója egy olyan világnak, ami teljesen alattvaló mentes. Régebben még úgy gondolta, hogy ez jó. Így legalább nincs probléma. Nincs aki galibát okozna. Nincs baj, nincs semmi. Semmi. Csak õ,és a függõágy a végesincs erdõ kellõs közepén. És hogy ki zárta be ebbe az erdõbe? Már édes mindegy a számára. A sárga cirmokkal ékített mintájú, smaragdzöld levelû fácskák, és a vöröses szélû, dércsípte vadszõlõ között viszont szándékosan hagyott csak ennyi fényt. Szerinte ez is sok. Így is sok. Elég lenne annyi, hogy lásson a félhomályban. Talán annyi sem, mert a kis erdõcske minden szegletét már kívülrõl ismeri. Szerinte túl régóta van itt. Õ itt él amióta az eszét tudja. Nem is emlékszik másra. Hangokra igen, amik kívülrõl szólnak. Hívják, vagy éppen taszítják a zûrzavarral és a zajjal, amit magukkal hoznak. De ahelyett, hogy kíváncsivá válna, mik is keltik ezeket, hogy kik azok, akik szólnak néha õhozzá, olyan ritkán, inkább vissza bújik a függõágy rejtekébe, és nem mozdul. Nem megy a fényhez. Nem akar. ... Így telik el még sok év felette. És õ harminchárom évesen egy kedves szelíd kéz vezetésére, ... Kilépett a fénybe. ... Végre fellélegzett, ... és felsírt.