Jól van kedves kis lovacskám. Örülük, ha elkisérsz a hosszú útra.
- Nem tudom merre van az a kikötő, igazából nem is kaptam semmiféle iránytűt, így marad az Esthajnal csillag.
Az még sohasem hagyott cserben.
- Készülj, mindjárt indulunk.
- Igen, bepakoltam mindent, még plédet is, hátha fedél nélkül ér az este minket.
- Hogy miért indulok el egyedül?
Mert nincs velem senki csak te. A többiek ezer felé, és remélem, hogy olvassák az újságot.
- Butaságokat ne kérdezz. Nem tudom eljönnek-e, akarják-e még, hogy együtt legyen a csapat, hogy ugráljunk még a tűzön át, mint régen, hogy elmeséljük egymásnak mit érzünk, nekünk mi a fontos, és meg hallgassuk a másikat ugyanerről.
- Nekem miért fontos?
Talán nosztalgia, talán valami ami kicsit más volt mint egy megszokott közösség.
- Nem, nem rgaszkodom minden áron ahhoz, hogy együtt legyünk, ennek közös akaratnak kell lenni.
De szeretném azt érezni, én mindent megpróbáltam, nem rajtam múlt, hogy mégsem sikerült.
- Ne lökdöss, máris megyek, de hadd vessek még egy búcsúpillantást a kedves kis erdőmre, lehet én is a szigeten maradok.
- Velem jöhetsz, biztosan lesz hely azon a hajón neked is.