2009.09.20.

Akarom azt a csodát.Mindennél jobban.Szükségem van rá.
Miféle csodára vágyom? A kegyelmes halál csodájára.Most itt fekszem egyedül és gondolkodom, előre -hátra szaladva az időben.
- Előre?- jó vicc, húzom el számat.
Nincs előre,nincs holnap,mindig csak a ma van, és a múlt.Így nem is tehetek más azt lapozgatom.Végül is semmi okom nincs a panaszra 90 évesen mit várok már az élettől.Szerettem, és szerettek. Csalódtam és bennem is csalódtak.
Elhagytak, és én is sok mindekit elhagytam. Nevetés,könnyek, fájdalmak,örömök.Mindben volt részem,semmit sem sajnálok, nincs miért fájjon a szívem, hogy itt kell hagyjam.
- Hazudsz - hallom máris a jól ismert cinikus hangot.
- Ó Istenem te még mindig itt vagy?? Menj előre, és csinálj jó helyet nekem.- sóhajtom.
Nem mozdul a kezem, a testem már nem engedelmeskedik az akaratomnak, de miért is tenné? Hova mehetnék, mivégre? Pedig most nagyon szomjas vagyok, innom kellene.
- Ostoba kéz, ennyit még megtehetnél, hogy ne kelljen másra szorulnom - mondom, de a kicsordul a könnyem, a tehetetlenségem, a bénaságom feletti düh csalja ki.
- Nagyi csöngettél? - néz be az unokám.
- Nem, de nagyon jókor jöttél, szomjas vagyok - súgom,többre nem futja.
Ő a kedvenc unokám. Soha nem mondtam sem neki, sem másnak,hiszen vannak még sokan, de ő az akiben önmagam látom. A szeme, a haja, a nevetése.Ha velem van megfiatalít, és nem tudom honnan ez a mérhetetlen türelem az öregekkel - velem - szemben, de órákat töltünk együtt.
Mesélek, mindig csak én, és ő hallgatja. Nem szakít félbe, nem siet soha, ha hozzám jön, csak velem van, érzem lélekben is.

Hazudtam, igenis van amit sajnálok itthagyni. Őket a szeretteimet.
Úgy szeretnék meghalni, hogy csak elalszom.Lehunyom a szemem,és már nem ébredek fel. Nem akarom látni ahogy sírnak, ahogy sajnálnak, ahogy szenvednek.
A kegyes halál csodáját szeretném.