2009.09.30.

Egész nap itt állok. Nézem ahogy a gyerekek jönnek mennek,nevetnek,visítoznak ott kint az üvegen túl.
Érinthetetlen vagyok, és nem szabad nekik játszani velem. De nem bánom. Én azért vagyok,hogy csodáljanak, hogy lássák ilyen egy tökéletes hölgy. A hajam lokniban, szépen elrendezve,a számon a rúzs vörös és fényes. A sminkem tökéletes. A ruhám a legujabb divat szerinti, csupa selyem, és tüll.
A messzeségbe nézek, mert ami közel van az nem érdekel, és nem köt le.Elvágyom innen, ebből a poros és otromba vitrinből. Gazdag gyerekek közé,mert ott a méltó helyem.
Ők biztosan nem fogdosnának koszos kézzel,sőt sehogy sem.Az sem lenne baj, de a környezet kárpótolná a figyelem hiányát.Itt hiába látom az áhitatos szemeket,a csodálatot, nem ér fel hozzám.
Egy előkelő szobában, fényes,csillogótárgyak között, sokkal szebb lehetnék, kiemelné hamvasságom, szépségem.

Micsoda gyönyörű baba. A haja , a ruhája, és az kis tollas kalap a fején. Minden reggel megcsodálom, és kérem a dadust engedje megfogni, vagy legalább egyszer megsimogatni,de nem engedi.Azt mondja nem tudja hol a kulcs,és különben is nem ilyen szegény gyereknek való mint én.
Miért vagyok szegény? Már hallottam ezt mondani a szomszéd Erzsi nénitől is, de azt se értettem.Azt mondta szegény gyerek egyszerre vesztette el a szüleit.Ez igaz,de most a nagyival lakom, és mindenünk megvan,még oviba is járhatok,és mesét mond minden este,és imádkozunk a szüleimért.
Csak egyszer foghatnám a kezembe ezt a babát,olyan boldog volnék. Még soha semmit nem szerettem volna ennyire, azon kívül,hogy a szüleim éljenek.De tudom a nagyi mondta,hogy ők már az angyalokkal vannak, és jól érzik magukat, így inkább a babát szeretném.

Már megint egy ajándék. A szüleim annyi mindent vesznek nekem, hogy már nincs hely a szobámba.Unom, és nem is érdekel, ki sem bontom. Na, jól van azért megnézem mit vettek, hátha tetszik, és ilyenem nincs még.
Egy baba,egy újabb porcelán baba. Már tele van velük a padlás, a szobám, ezt nem is tudom hova tenni. Akkor marad a dobozban, betolom az ágy alá, majd odaadjuk karácsonyra a szembeszomszéd kislánynak, annak úgy sem tellik még ennivalóra sem. A szülei is meghaltak, a nagymamamájával él.
Igen, ez tetszik, meg is mondom anyunak, hogy ezt a babát adjuk oda annak a kislánynak.

Istenem, egy ujjabb ünnep, a legszebb, legszentebb nekem. Karácsony, és nem tudok mit adni a kisunokámnak.Néha még az ennivalóra is alig futja és olyankor csak azt kérdezem a Jó Istentől,hogy miért? Miért éppen velünk történik ez? Mit vétett ez a kis árva,hogy ilyen korán elvesztette a szüleit?
Ki csenget, mit akarnak itt ezek a gazdag szomszédék?
Eddig a köszönésemet is alig fogadták, átnéztek a lakókon is, mit keresnek itt?
Nocsak, ajándékot hoztak a kisunokámnak!
Nem fogok sírni előttük, és nem hálálkodom nekik, igaz nem is várták el.Siettek csak éppen beadták a csomagot.
Megnézem, mit is kapott. Ó, de hiszen ez csodaszép, éppen olyan porcelán baba amiről annyit mesélt!
Mennyire boldog lesz az én kicsi kincsem,hiszen minden nap beszélgettünk róla. Mennyire szerette volna megfogni, megsimogatni,de nem engedték neki, és most valóság lett az álmából.
Én soha nem tudtam volna megvenni neki,és most itt van, a kezemben tartom, és sírok.
Mert nincs nagyobb vágyam,mint boldognak látni őt, hallani a kacagását és vidámnak,gondtalannak látni.
Istenem!
Hiszek a csodákban. Abban,hogy van gondviselés, és mindenkire figyelnek az angyalok.