2009.12.05.

Fázósan húzta össze magán a takarót. A tűz még éppen csak lángra kapott, inkább füstje mint melege volt. Nem számított. A gondolatai amúgy sem itt voltak, a valóság messzire tünt. Nem is akarta, nem is vágyott most semmi másra, csak erre a nyugalomra. Hamarosan karácsony, valami örömfélét, vagy várakozást kellett volna éreznie, készülődnie kellett volna, ahogyan tette ezt évekig. Amióta csak család lettek.
Ő és a férje.
Elmosolyodott, amikor felvillant az első karácsonyuk képei . Az első mézes sütése, az első karácsonyfadíszek megvásárlása. Még most is emlékszik milyen ünnepélyesen vitték haza , és díszítették fel a fát. Közös életük sok-sok karácsonyának kellékei lettek.
Most nyoma sincs semmi ilyesminek, fáradt és fásult volt. Öregnek és haszontalannak érezte magát.
Megigazította a tüzet.
Nézte ahogy a lángok előbb csak kostolgatják, majd felfalják a fát.
Elemésztik.
Micsoda hasonlat, húzza el a száját, pedig éppen így vagyok én is. Most kellene jól éreznem magam, most kellene újra élnem., hát nem hülyeség, hogy éppen most érzem magam a legnyomorultabbnak? Minél többet tud az ember annál több minden fáj neki.
Boldogok a lelkiszegények - jutott eszébe hirtelen. Milyen egyszerű dolga volna most, ha nem bántaná, ki mit gondol,érez, semmi más nem foglalkoztatná csak önmaga boldogsága. Miféle boldogság lenne? Mindegy,csak ne ez, ami most van.
Végül senkit nem hibáztathat ezért, még csak nem is panaszkodhat, hiszen magának kereste, és aki keres az talál.
Nem is rosszkedvű, inkább szomorú volt, mert valami végérvényesen elmúlt. Igen, tulajdonképpen most gyászol. Itt ülve a kandalló előtt, a vidám szikrákat nézve, igenis tort ül.
- Hozok egy pohár bort - jutott eszébe. Nem érdekelte, hogy hajnal van, ki tilthatja meg neki? Már a gondolattól is vidámabb lett megkereste a bort. Vörös, gyönyörű színűt. Sohasem értett igazán hozzá, imádta az édeseket, ennyi. Nem úgy mint a férje, ő aztán kostolgatta, ízlelgette, nem csak úgy megitta mint ő.
- Sohase fogod megtanulni megkülönböztetni a borokat. - hallotta a férje hangát.
- Nem bizony, és még mennyi mindent nem fogok megtanulni - nevette el magát hangosan, és a pohárral a kezében visszaült a tűz elé.
De a hangulat odalett. Kezében a bor, a kandallóban már nem csak lángocskák voltak, hanem igazi tűz, meleget adó, jeget oldó. Már nem akart tort ülni, sem halotti beszédet mondani elmúlt dolgok felett.
Ennek így kell lenni, nem tudsz szárnyakat adni, nem kell egy tollacska sem belőled. Akkor így lesz.
Megnyugodott, és valami békesség öntötte el háborgó lelkét. Nem a pohár bor okozta, ebben biztos volt, hiszen még nem is ivott belőle, hanem a felismerés maga. Ez nem az ő útja.
A sors most kétmarékkal szórja elé a lehetőségeket csak választania kell közülük. Egyenként kézbevette, megnézte őket, de mindegyik elviszi messzire a mesétől, a valóságba.
Egyszer majd írok arról is, miként jut el a gondolatom az első karácsonytól a mostig.
Igen, biztosan fogok még írni - bólintott, és összehajtogatta a takarót. Már nem fázott.