A kis hercegnő magányos élt a palotában.
Apja még a széltől is óvta, nem engedte játszani senkivel, nehogy elrabolják, vagy esetleg megfertőzzék mindenfélével.
Inkább minden kívánságát teljesítette.
Ám a kis hercegnőnek elfogytak a kívánságai, különös sóvárgás ütött tanyát a szívében. Maga sem tudta, hogy mire vágyik, csak annyit, hogy nem arra ami már van neki.
Valami különlegesre, egyedire, olyanra ami nincs senki másnak csak neki. Naphoszat ült a kertben és tűnődött ezen a sohasem volt érzésen.
A kert egy hatalmas fákkal benőtt labirintus volt. Ismerte már, hiszen itt élt, nem tévedt el benne, nem úgy mint az idegenek.
Volt egy titkos kis zug, amit senki nem ismert, senki nem találhatott meg.
Ide jött megvigasztalódni, vagy elbújni a dadus elől, ha nem akar aludni menni még.

Ahogy ott ül a padon egy koppanást hallott, és egy magot pillant meg a földön. Szép formás kis mag volt, de ilyet még sohasem látott. A madár amelyik elejtette már messze járt.
Kezébe vette, nézegette, aztán hirtelen felállt és egy kis sarokba elültette.
Nem tudta, ki fog-e kelni, azt sem, miféle mag ez. Egyszerűen csak akart valamit ami az övé, úgy, hogy megdolgozott érte.
- Fel fogom nevelni - mondta , és nagyon boldog volt.
Minden nap kijárt a magocskához, locsolgatta, és mesélt neki.
Végre talált egy barátot akivel minden titkát, gondját, örömét megoszthatta.
Sok idő eltelt, ám a magocskából nem bújt ki semmiféle növény. A hercegnő nagyon elszomorodott. Nem is tudta mitévő legyen, hagyja magára, vagy öntözze hűségesen. Már annyira megszerette ismeretlenül is , hogy nem tudta magára hagyni.
Továbbra is kijárt hozzá, és mesélt neki, pont úgy mint a kezdetek kezdetén.
Aztán az egyik napon amikor odaért meglátta milyen csodaszép, hatalmas növény bújt ki a földből. Levelei smaragd zöldek voltak és a virágok hajladoztak lágyan a magasban. Mintha apró kis lámpák lettek volna.
Igen, a virágai világítottak, nappal opálos csöndes fénnyel, de este tündököltek.
A hercenő ámult bámult és határtalan örömmel nézegette a növényt.

Ahogy odaült mellé, a virág halk hangon mesélni kezdett.
Nem azokat a meséket mondta amiket a hercegnőtől hallott, hanem valami különleges, eddig nem ismert világról mesélt.
- Egyszer valamikor, amikor még az embereké volt ez a hely ahol most élsz, volt egy kislány.
Törékeny , kedves lányka volt, szerette a virágokat és az állatokat. Senki sem tudta róla, hogy tündér.
Ennél a szónál, halk csilingelést hallott a hercegnő, olyan volt mint egy kuncogás.
- Persze te nem is tudod már mik azok a tündérek. Nos ők nagyon apró teremtmények voltak, akárkinek nem mutatták meg magukat, de akit a barátságukba fogadtak, azzal szépen bántak, és kedvesek voltak, de jaj volt annak akikre megharagudtak.
Ez a kislány ember volt, de tündér ősökkel, és értette, látta őket, szívesen töltötte velük az idejét.
Kedvenc helyüket elnevezte Mesepataknak, hiszen reggeltől estig, amíg csak haza nem ment, meséket mondtak egymásnak a kis koboldok, és tündérek.
Szép és nyugodt hely volt, sok csodás történet született ott.
Ám egy nap felborult minden. A káosz rátört a világra és nem kegylemezett a tündéreknek sem. Szanaszét szórta őket a világban, és azzal büntette őket, hogy elfelejtették tündéri mivoltukat, azt honnan jöttek, kik is voltak ők.
- Akkor soha többé nem találkoztak? Nem lesznek tündérmesék? - kérdezte szomorúan a hercenő.
- Majdnem így történt, de a kislány aki tündér volt, de senki nem tudta róla, még maga a káosz sem, elvitt egy varázsmagot a Mesepatak partján növő tündérfáról. Őrizgette, soha senkinek nem mondta el. Titokban abban bízott, hogy ő majd fel tudja nevelni a tündérfát, és újra összegyülhetnek alatta a barátai. Sajnos nem igy történt. Meghalt és a mag ot maradt ahova elrejtette.
A Föld azóta megváltozott. Az emberek másik bolygóra költöztek, a gépek vették át az uralmat.
Te is az vagy.
Ám tudom, hogy tündér őseid voltak, hiszen hozzád kerültem, és te kitartottál mellettem, pedig nem is tudtad lesz-e bármiféle jutalmad érte.
Most már nincs más hátra, meg kell keresned a koboldokat és tündéreket, aztán idehozni őket.
- De hát hogyan tudom megtenni? - kérdezte ámulva a hercenő.
- Nem lesz egyszerű, mert el kell velük hitetned, hogy tudnak mesélni, hogy mindig is tudtak.
Meg kell őket győznöd, hogy bennük van a mese csodája, képesek arra, hogy újra együtt legyenek.

Szüksége van a világnak rájuk. Még a tiednek is. - mondta még halkan a virág és bezárta kelyheit.