Mese az akácról és a fülemüléről
 
 Jól emlékszem, még gyermekkoromban történt egyszer, amikor édesapámmal a közeli réten sétáltunk, egy fülemüle szállt a közelben lévő fa egy ágára. Olyan szépen énekelt! Annyira furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon miről szólhat a fülemüle éneke, hogy odafordultam édesapámhoz, és megkérdeztem tőle. Nemes egyszerűséggel csupán annyit mondott, hogy ez nem ének, hanem beszélgetés a természettel. Mint láthatod, a fülemüle most épp azzal az akáccal beszélget. Sajnos azt nem tudom megmondani, hogy miről, mert mi emberek nem értjük meg a természet hangját. Ez csupán az állatok és a növények kiváltsága. Sokáig néztük még a fülemülét, hallgattuk csodálatos énekét, és gyönyörködtünk a természet szépségeiben. Este, lefekvés előtt még annyit mondtam édesapámnak, hogy tudom miről beszélgetett a fülemüle és az akác. Édesapám azt felelte, hogy majd elmesélhetem neki másnap reggel, de most aludjak, mert ő is pihenni szeretne már. Soha nem meséltem el neki a történetem.
Hogy miért? Édesapám aznap este szívrohamban meghalt. Soha nem tudta meg, hogy miről beszélgetett a fülemüle és az akác, és én soha senki másnak nem is meséltem erről. Egészen mostanáig.
Megszületett a fiam. Úgy éreztem elérkezett az idő, hogy továbbadjam azt a tudást, amit azon a napon szereztem. A tudást, ami segít megérteni a természet hangját. Mert valljuk be, nagyon kevesen vagyunk, akik képesek felismerni azt, amit a természet súg nekünk. Kevesen vagyunk, akik megértjük, hogy többet tud nekünk annál nyújtani a világ, mint amit mi hajlandóak vagyunk megismerni belőle. Ha vennénk a fáradtságot, hogy leüljünk egy fa tövébe, és elmerengjünk a természet apró csodáin, akkor képesek lennénk arra is, hogy saját lelkünket megértsük. A lélek sajnos rettentően bonyolult dolog. Talán nem is tudok mondani mást, ami annyira egész, és egyben szerteágazó lenne, mint a lélek. Miért van az, hogy képes egyszerre a szomorúság minden terhét ránk zúdítani, ugyanakkor ölelő karjaival körbevesz minket, és ránk borítja szerető fátyolát, mely olyan szorosan és melegen tapad a testünkre, hogy attól szabadulni többé egyáltalán nem akarunk? A szeretet drogként ivódik a vérünkbe.
Hogy erre mikor jöttem rá? Édesapán halála után, amikor újra kimentem ahhoz a fához, ahol egykor a fülemülét láttam. Ott ültem magányosan egy pokrócba burkolózva, és minden erőmmel azon voltam, hogy kapcsolatot teremtsek édesapámmal. Egyedül voltam a természettel és azzal az akáccal, aki szintén magányába volt zárva, hiszen nem volt ott az ő fülemüléje. Ekkor értettem meg igazán, hogy mi is a lélek értelme, hogy miért van az, hogy lélek nélkül egyszerűen nem létezhet semmi. Azért van lelkünk, hogy érezzük a magányt. Hogy érezzük azt, hogy kapcsolatokat kell teremtenünk, hogy szeretnünk kell ahhoz, hogy ne maradjunk egyedül, hogy ne kelljen a szomorúságunkat magunkba temetni, hogy legyen legalább egy ember, aki képes megérteni mindazt, ami történik velünk, ami történik a lelkünkkel.
12 éves volt Marci, amikor kisétáltam vele édesapám sírjához, és elmeséltem neki egy történetet az akácról és a fülemüléről: Tudod, az állatok és a növények beszélgetnek egymással –így kezdtem el a mesét. Amikor annyi idős voltam, mint te, édesapámmal a természetben barangoltunk, és akkor hallottam azt a beszélgetést, amit most megosztok veled kisfiam.
- Tényleg olyan ritka a boldogság, mint ahogy azt az emberek mondják? – kérdezte selymes hangján a fülemüle.
- Az akác kissé bosszúsan, mert a fülemüle megzavarta édes álmát, a következőt felelte: – Nem annyira ritkák. Az emberek szerencsére tévednek. Az ember sokszor téved. Nem figyelnek ránk fülemüle.
- Kérlek akác, mesélj nekem a boldogságról!
- Most nincs kedvem hozzá fülemüle. Fáradt vagyok.
- De mit kell tennem akác ahhoz, hogy boldog legyek? Kérlek, segíts!
- Fontos vagy nekem fülemüle. Szeretlek. Minden nap hálát adok érte, hogy vagy nekem. – mondta az akác, majd leeresztette szempilláit, és pihent tovább.
- Köszönöm akác. –felelte a fülemüle leírhatatlanul boldogan.
- Szeretlek fiam, szeretlek édesapa. –mondtam én leírhatatlanul szomorúan.

Szerző: mesepatak  2010.04.03. 21:41 10 komment

Szederke világgá megy

Telt-múlt az idő a Meseerdőben, de egyszer csak baj történt. Ziza eltűnt. Szép csendben lelépett. Szinte észrevétlenül. Ahogy érkezett a keleti széllel, mint Mary Poppins a nyugatival el is tűnt. Aztán egy nap hiába várták haza Lí tündért.

Furcsa, különös érzés kerítette hatalmába a patakpart lakóit. Nem értették hol lehetnek? Egy hangos szó,vagy vita nem történt,mindenki szeretett mindenkit. Egy igazi hippi-kolónia tagjaiként éltek.

Az utolsó csepp a pohárban: Mathir kobold egy reggel elindult az oly régóta várt író-olvasó találkozójára, ahonnan nem tért vissza. Pedig a könyvtáros néni kikísérte a vasútállomásra. De a kis kobold nem szállt le a vonatról, hiába várta Joe bácsi az erdőszéli állomáson.

Elhatalmasodott a szomorúság a tündéreken. A tavaszt is várták, de nem akart megérkezni. Pedig a kis Spring az összes tavaszváró mondókát elszavalta minden nap. Hópelyhek csillogtak a tündérszárnyakon szivárvány helyett.

Valami nem stimmelt. Meg kell újítani a törvényt. Baj van a Meseerdő népesedés politikájával...A fiatalok,mint Ziza és Mathir elmennek külországi mesékbe a nagyobb jövedelem és szebb élet reményében. Línek meg munkát kellett keresnie, mert nem jött ki a tündér-apanázsból, pláne mióta megvonták a 4. napi nyugdíját.(gyengébbek kedvéért:3 nap egy esztendő, mint tudjuk). Varázslás és jócselekedetek helyett alantas polgári munkát kellett végezniük a Mese-patak partján élőknek.

Joe bácsi, mint rangidős, összehívta a társait egy meetingre. Kicsik és nagyok egyetértettek abban , hogy valamit tenniük kell. Szederke elvállalta, hogy világgá megy és utána jár a dolgoknak.

El is indult oda, ahol a kurtafarkú malac túr, de a malac nem tudott segíteni.

Felmászott az Üveghegyre, de a hegy csak recsegett-ropogott, nem látta a társait.

Minden bátorságát összeszedve még a Vasorrú Bábához is bekopogott. Az először lapátra akarta tenni Szederkét, de ő kidumálta magát a kemencéből, és ezen élmények hatására inkább hazaindult.

Szomorúan üldögélt az árokparton,a szerencse virágával babrálva,amikor bevillant neki mit kell tennie.

Neki a Meseerdőben a helye! Igen! Ott kell, várjon minden nap!

Azonnal hazafutott és nem is tett mást, csak várt és reménykedett minden nap, hogy nem hiába. Mert egyszer hazatérnek a tékozló tündérek és koboldok. És ő ott fogja várni őket nagy-nagy szeretettel! És újra együtt lesz mindenki:

Lí, Amerika, Skyppy, Csí, Spring, Ziza, Joe bácsi, Mathir és ő...

/Szeder/

 

Szerző: mesepatak  2010.03.12. 14:41 13 komment

A koboldok (Joe Bácsi és Mathir) nevében Boldog Nőnapot kívánok minden Tündérlánynak! Talán nem sok ez a kép. Csak egy kép egy virágról, egy orchideáról. Ha tehetném mindenkinek küldenék egy szállal, de sajnos erre nincs lehetőségem. Bár sokkal több lánynak , nőnek adhatnék személyesen virágot, mint akinek ma adni tudtam. Így is 3 kocsi árát (kis túlzással) költöttem pont egy ilyen orchidea csokorra, mint ami a képen is van :D (hozzáteszem valószínűleg a kukában végezte szegény)

Lényeg a lényeg: Remélem minden Tündérnek nagyon szép napja van ma. Ha esetleg haragudnátok valakire, akkor jótanácsként hadd mondjak annyit, hogy ha virágot nyomnak a kezetekbe, akkor ugorjatok a nyakába annak, akitől kaptátok, puszilgassátok össze, és még annál is szebb napotok lesz, mint amit el tudtok képzelni. Nehogy azt higyjétek lányok, hogy csak ezen a napon vagytok nekünk fontosak. Ez badarság. Tudom, hogy minden nő minden nap el tudná viselni azt az odafigyelést, amit ezen a napon kap, de sajnos erre nem mindig van lehetőség. De attól még fontosak vagytok nekünk :)

Kívánok mégegyszer Boldog és Szerelemmel teli Nőnapot!!!

Szerző: mesepatak  2010.03.08. 17:29 8 komment

Zene: Kövi Szabolcs, Tündértánc

A flasht Lí készítette

Szerző: mesepatak  2010.02.28. 18:25 19 komment

"Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora és végzete kiosztott." Babits Mihály



Nehéz egy témát légüres térben kibontani, mindent a legelejéről indítani. Umberto Eco szerint „más szerzőből kiindulni akkor sem megalázó, ha zsenik vagyunk, sőt különösképpen akkor nem az. Már csak azért sem, mert egy korábbi szerzőből kiindulni nem jelenti azt, hogy imádnunk, bálványoznunk kell őt, hogy meg kell esküdnünk a szavaira.” Félreértés ne essék, korántsem tartom magam zseninek, de úgy gondoltam, hogy Babits Mihály szavai többet elárulnak, mint amit én magamtól írhattam volna, hogy mit érzek a most megjelenő könyvemmel kapcsolatban.
Először is hadd köszönjem meg mindenkinek, aki segített nekem abban, hogy ez a könyv elkészüljön. Nélkülük nem sikerült volna. Külön köszönetet érdemel Lí, aki szívét lelkét beleadta, nélküle biztosra vehetem, hogy ez a könyv nem jelent volna meg a közeljövőben. Továbbá szeretném még kiemelni Skyppy-t, akinek szívhez szóló ajánlása, talán sokakat arra indít, hogy elolvassák a könyvem. (többieket nem emelem ki, de nekik is köszönöm)
Jó érzéssel tölt el a könyv megjelenése. Most, amikor éveim száma épphogy meghaladta a 23-at, úgy érzem tettem valamit, ami nem csak rólam szól, ami gondolatokat ébreszthet olyan emberekben, akik tenni képesek. Ha csak egy csöpp szelete is megvalósul azoknak a dolgoknak, amit én a novelláimban megírtam, akkor már többet értem el, mint amiről valaha is álmodni mertem volna. Lehet, hogy ez csak egy egyszerű könyv, de lehet, hogy valaki számára majd egy új és szebb jövőt hozó reménycsíra.
Ezt az alkalmat használom fel arra is, hogy előre megköszönjem mindazon embereknek, akik majd pénzt áldoznak arra, hogy ezt a könyvet a kezükben tarthassák, hogy magukénak mondhassák. Köszönöm. Itt szeretném elmondani azt is, hogy a bevétel egy részét egy afrikai önkéntesekkel foglalkozó alapítványnak fogom felajánlani, hiszen számomra legkedvesebb novelláim (Az ember ébredése és a De te fabula narratur) az önkéntesek meséi, élményei nélkül el sem készülhettek volna. Tisztelem és becsülöm őket.

Szerző: mesepatak  2010.02.17. 22:09 24 komment

Erdőszemű

 

A színpad melletti öltözőbe vonult el a pilóta, végig nézett a ruházatán, lesöprögette magáról a láthatatlan porszemeket, mintha szabadulni akart volna a benne lévő, ránehezedő nyomástól.
Alig várta, hogy túl legyen ezen a közönségtalálkozón, ami terhére volt, de meg kellett adni az alkalmat annak, hogy összegyűljön a pénz a következő expedícióra.
Egy nő nyitott be halkan kopogva, és odament a férfihoz kezet nyújtva, bemutatkozott.
Puha, kis meleg keze van, gondolta, és mély barna szemében rajongást fedezett fel. De nem, nem is csak rajongást látott meg.
Amíg hallgatta a lágy hangon előadott mondókáját, a szeme fogva tartotta és egyre mélyebbre vonzotta a tekintetét. Belemerülve a szemlélésbe meglátta, hogy barna fatörzsek, ága bontakoznak ki előtte, amit gyönyörű zöld lomb borít, és ő be akar lépni ebbe az erdőbe. Fel sem tűnt neki, hogy máris azt látja maga körül, ahova vágyott az előbb, abba az erdőbe, amit a lány szemében felfedezett.
Egyszerre erdőzsongással telt meg a világ, ahova lépett, levelek suhogása, madarak éneke, bogarak neszezése. A fák közt avar illat terjengett, teli a lehullott fenyők tűleveleivel és kicsit arrébb a gesztenyefák tenyeres leveleivel.
Csobogást hallott, ahogy arrébb botorkált ámulatba révedve. Az erdőben a kövek közt egy kis patakocskát fedezett fel. Sebesen rohant a víz lefelé a hegyoldalról, kimosva a kövek közti puha talajt, medred vájva magának.
Amint közeledett a patak felé, madarak röppentek fel halk surrogással, és a tücskök is elhallgattak, amikor megroppant a lába alatt néhány ág.
A patakparton egy kis ház állt, neki éppen a derekáig ért a kémény magassága. Roppant meglepődött ezen a parányi házikón. De még nagyobb meglepetése volt, amint szétnézett a patakparton. Tündérek és koboldok kerültek elő nagy csendben, és az apróságok szemei rászegeződtek.
A pilóta sem tudott megszólalni a néma tekintetektől, csak állt megkövülten. Akkor eszmélt fel, amikor távolról énekszót hallott. Valahogy ismerős volt neki ez a hangszín, már hallotta valahol, és ettől még jobban kijózanodott.
Hamarosan megjelent az éneklő tündér is, egy csomó állatkával kísérve, akik vonultak utána, mint egy esküvői díszkíséret.
Nézte a kis csodát, ahogy vígan odalibeg hozzá, és körbe röpköd örömében, majd felemelkedett a kis tündér és az arca körül repdesett a szárnyaival, csiklandós levegőt keverve.
Nem bírta sokáig nevetés nélkül, finoman terelgetni kezdte a kis repülő tündért a tenyerére. Ő engedelmes belesimult, és mosolyogva pislogott a pilóta felé, kíváncsian szemlélte, mit keres itt az álmaiból előlépett kék szemű óriás?
Hirtelen becsukódott és elfordult ez a világ előle, csak a nő hátát látta, amint lassan behúzza maga mögött az ajtót.
Leült, és kábultan ütögette a fejét, ébredj már fel, gondolta, nem igaz, hogy csak álmodtad, az erdő illatát még mindig itt érzed, és a tenyereden a kis puha terhet.
Felpattant és utána rohant az erdőszeműnek, de senkit nem talált a folyosón.
Nem tehetett mást, megindult a színfalak mögé.

Szerző: mesepatak  2010.02.16. 16:54 31 komment

Szederke lázadása

 

Az egész úgy történt,hogy Lí tündérnek megindult a bogár a fejében,és búcsút intett a Mese-erdő lakóinak.Hiába könyörögtek neki a tündérek és koboldok.Hajthatatlan volt.Menni akart.És aki menni akar,azt ugyebár hagyni kell menni,mert akit szeretünk azt el tudjuk engedni.

Az egészben csak az volt a bökkenő,hogy a Mese-erdőből nem vezet kifelé út.Vagyis vezet,de az őrzését éppen Líre bízták.Másik két társával akadályozta meg például Szederke lelépési szándékát.

Tipikus akasszák a hóhért esete fennforgott.Forgott fenn.Vagy mi a szösz.

Na de mi ugyebár szeressük a Lít,ezért mégis elengedtük,de szeretetvesztés terhe mellett megígértettük vele,hogy időnként vissza fog térni hozzánk,hogy a körmünkre nézzen.Sőt a házát is rendben tartjuk,hátha kimegy a fránya bogár a fejéből,és végleg visszatér a Mese-patak partjára,ha már kikalandozta magát.

Búcsúzóul még feladott egy álláshirdtést,mármint a saját poziciójára vonatkozólag.Szerkesztő-vezető tündéri munkára.Mindenki kifogásokat keresett,meg ráhatással próbálkozott,de csak Mathir kobold ajánlata volt elfogadható.

Megszavaztuk,mert mégis csak esendő,könnyen befolyásolható mesehősök vagyunk.

De Mathir elkövetett egy apró hibát.Szabályokat és törvényeket próbált bevezetni egy olyan világban,amely a szabad-elvűségéről volt híres.

Persze mit is várjunk egy olyan koboldtól,aki titokban kilóg az erdőből a közeli egyetem jogi kurzusaira?

Szederke azonban átlátott a szitán,tudniillik,hogy a szabályok arra valók,hogy megszegjék őket.Különben éhen halnának a jogászok és ügyvédek,ha mindenki betartaná a törvényt.Ja meg a rendőrökre is munkanélküliség várna.Na ez jól megduzzasztaná az álláskeresési támogatásban részesülők táborát!

Ezért hát Szederünk folyton-folyvást meg is fogja szegni a szabályokat.Őt aztán nem lehet gúzsba kötni holmi törvényecskékkel!És mert szociálisan baromi érzékeny,ezért nem szeretné ha ez a sok aktakukac munka nélkül maradna!

Mathir,kösd fel a gatyádat!

Szerző: mesepatak  2010.02.15. 21:22 16 komment

Magányos vagyok, pedig hercegnőnek születtem. Mindenem megvan, pénz paripa, csodaszép ruhák, szolgák hada keresi a kedvem, én mégis kedvetlen vagyok. Apám jó iskolába járatott, bálokat rendezett, mert szerinte eljött az idő amikor is férjhez kell mennem. A királyság érdekeit nézve meg is hívott jó pár királyfit, de bizony nekem egyik sem tetszett.

Lovagolni szeretek, ilyenkor elfelejtem, hogy egyedül vagyok, hogy nincsenek barátaim, senki akivel megbeszélhetném a vágyaimat, érzéseimet. Szeretnék már szerelmes is lenni. Annyit mesélt róla a dadus, és én is érezni akarom azt amit ő, hogy valóban ilyen-e. Ilyen mindent felégető, perzselő-e valóban. Most még hihetetlen a számomra, de vágyom rá.

A vágtatás a szabadságot adja nekem, nincs határ, csak repülünk én és a lovam. Sokszor jártam már erre, szeretem az erdő illatát, a hegyek látványát, mindent ami nem emberi. Mert itt egyenlő vagyok velük, befogadtak és itt a kedvenc helyem is, ez a szikla a folyó parton, amíg iszik a lovam, én csöndben figyelem. Szép izmos testét, sörényét, a harmóniát, a nyugalmat amit áraszt.

- Te ki vagy? - hallom hirtelen. Megfordulok és egy fiút látok, velem egykorúnak tűnik, erős, és izmos. Vállán fejsze, biztosan most megy fát vágni. Annyira meglepődöm, hogy meg mer szólitani, hogy elnevetem magam, aztán eszembe jut, hiszen én is csak egyszerű lovaglóruhában vagyok, semmi hercegnői nincs bennem.
- Csak egy szolgáló lány, elloptam úrnőm lovát és kilovagoltam.- mondtam neki, és vártam mit fog tenni. Haragvó szeme megenyhült, a redők kismultak az arcán. Egészen helyes fiú - gondoltam.
-Már azt hittem valamelyik udvari dáma. Azok szoktak erre járni, de én mindig elzavarom őket. Harsányságuk, kirivó viselkedésük csak megzavarja az erdő nyugalmát, még inni sem jönnek ide az állatok jóideg, utánuk.
- Látom Te nem olyan vagy, maradhatsz. - mondta és volt valami gőg a hangjában amitől megint nevethetnékem támadt. Hangosan felkacagtam .
- Ne legyél már ilyen pukkancs, ülj le és mesélj az erdőről, arról mit csinálsz - mondtam neki. Ő pedig leült mellém, és mesélni kezdett, a hangja hol egy nyugodt kis patak, hol felkorbácsolt folyó volt. Tetszett, elmerültem a szavaiban a szemében. Észre se vettem, hogy este lett. -
- Jajj mennem kell, keresni fognak ! - kiáltottam, ami igaz is volt, hiszen már reggel kilovagoltam. Azzal felpattantam a lovamra és elvágtattam, nem néztem hátra de sokáig éreztem a tekintét magamon.

Sokat gondoltam rá, és elhatároztam minden nap ott leszek a sziklánál, hátha ismét látom, és hallom újra.
Igen, ott volt. Már várt rám, zöld szeme nevetett de arca komoly maradt. Lesegített a lóról és a folyóhoz vezette, majd megint leültünk és beszélgetni kezdtünk. Most már én is meséltem magamról, óvatosan, hiszen nem akartam, hogy rájöjjön ki vagyok, nem akartam elveszteni.
Magam sem értettem ezt a ragaszkodást, hiszen, eddig még nem történt velem ilyen, mindent megkaptam, és éppen ezért nem is féltem attól, hogy elvesztem. Még magam sem tudtam, hogy elvesztem.

Minden nap találkoztunk, ott a sziklánál, ő megmutatta nekem az igazi erdőt, amit nem látni, csak ha benne élsz, cserébe én a palotáról meséltem, a sok emberről, a hercegnőről, akit kinevezetem úrnőmnek, és igyekeztem jó színben feltüntetni. A királyról, a bálokról. Remekül szórakoztunk. Hoztam neki szép ruhákat és megtanítottam táncolni és mindarra amit én tanultam az iskolában.
Hamar tanult, döbbenetes volt a fejlődése, én pedig nagyon élveztem, ahogy a szemem láttára változott erdei legényből úri fiúvá.
Nem, a változás csak a külsejében volt, ő maga megmaradt nyílt kedves fiúnak. Mindenről tudtunk most már beszélgetni.

A gyomromba ezer pillangó amikor vele voltam, amikor pedig nem, akkor olyan hiányérzetem támadt, amit eddig még soha,de soha nem éreztem.
Megkérdeztem a dadust is mi ez, de ő csak mosolygott és azt mondta:
- Ez a szerelem. Erről beszéltem neked.
- Szóval ilyen, ezt kell érezni, könnyűléptű felhőtlen - bólintottam és nevettem.
Vidám voltam, és ennek apám is örült, bár az okát nem tudta.
Egy nap hívatott és elmondta, hogy két hét múlva férjhez ad. Nem kell választanom ő már kinézte a szomszéd király fiát, de addig is kolostorba megyek, hogy felkészüljek az esküvőre. Holnap este indulok.
Jeges zuhanyként ért a hír, a szemeimet elöntötte a könny, mert eszembe jutott, hogy most már soha többé nem láthatom az én kedves fiú barátomat. A szerelmemet.
Sírva mentem a szobámba, vigasztalhatatlan voltam.
- Már csak holnap találkozhatom a barátommal - mondtam a dadusnak amikor megkérdezte mi a baj.
- Így kell lennie - mondta ő csöndesen.
- Miért nem mondtad, hogy a szerelem fájdalommal és könyekkel jár?- kiabáltam vele.
- Becsaptál -zokogtam. Nem válaszolt,csak megsimogatta az arcom.
- Tessék, ezt neked adom, legyen a tied - szólalt meg, majd elővett egy csodaszép szív alakú nyakláncot.
- Az enyém, a lányomnak akartam adni, de nekem soha nem lett gyerekem, helyette kaptalak téged.
Azt tartja a legenda, hogy egy szomorú hercegnő könnyeiből készült. Amikor sírt gyöngyökké és drágakövekké váltak a könnyei. Éppen úgy ahogy annak idején az enyém, és most a tied is. Tessék fogd - azzal a nyakamba akasztotta a szépséget.
Másnap pedig semmit nem tudtam mondani a fiúnak, hiszen be kellett volna vallanom, ki is vagyok valójában. Nem tudtam megtenni.

A végét már én mesélem el a dadus:

- Fogadd el, és vigyázz rá. Minden darab a könnyeimből van. - búcsozott a hercegnő a fiútól. Azzal köddé vált, mintha soha nem is létezett volna.
Mégis valóság lehetett, mert a kristályszív ott volt a fiú tenyerében, izzón, mint a vágya, ami már soha nem teljesül be.
Amit nem tudott a hercegnő, az az volt, hogy a szomszéd király fiával ismerkedett meg, és esett szerelembe.
Leírhatatlan volt az öröme amikor a menyegző napján őt pillantotta meg a templomban, nyakában a drágakő szívvel, amit tőlem kapott. Én pedig magától a királytól kaptam, hálája jeléül, amiért mindent elmondtam neki.
A királyi pár most nászúton van az Óperenciás -tengeren is túl. Ha majd haza jönnek mindent elmeséltetek velük, töviről-hegyire.

****

- Fogadd el, és vigyázz rá. Minden darab a könnyeimből van. - búcsozott a hercegnő a fiútól. Azzal köddé vált, mintha soha nem is létezett volna.
Mégis valóság lehetett, mert a kristályszív ott volt a fiú tenyerében, izzón, mint a vágya, ami már soha nem teljesül be.
Amit nem tudott a hercegnő, az az volt, hogy a zárdából soha többé nem jöhetett ki. Apja az öreg király megelégelte a szeszélyét, rám sem hallgatva apácát akart belőle csinálni.
Valamit tennem kellett, így helyet cseréltem vele, a fátyol sűrű volt, nem ismerhettek fel. A király haragjától pedig nem féltem, a zárda falai közé nem ért el a hatalma, nekem végre eljött a pihenés ideje.

A hercegnő pedig elindult megkeresni a fiút, soha nem talált rá, mert fiú is elindult megkeresni őt.
Ha láttok két bolyongó fiatalt, bódultan az utcán, gondoljatok az elveszett szerelmesekre.

Szerző: mesepatak  2010.02.14. 20:53 7 komment

Meglepő hírt olvashattunk a ma reggeli újságban, a főcím nagy piros betűkkel a következő volt: Mesepatak leköszönő elnöke kijelölte utódját, személye nem más, mint Kiyná Mathir az ifjú kobold. Az alábbi cikkben az új elnök iktatási beszédét fogjuk olvasni.

Először is Patagónia minden lakója nevében köszönjük Lí-nek az eddigi munkáját, és a továbbiakban is szeretnénk, ha a társaságunkban maradna. Ami az új vezetést illeti,visszaélve diktatórikus hatalmammal, szabályokat fogok hozni, amelyek be nem tartása szörnyű ejnye-bejnyét von maga után. Ezennel ki is hirdetem a 2010. évi I. törvényt, mely a Mesepatakban élő és ide tévedő minden bloggerre vonatkozik.

2010. évi I. törvény a Mesepatak életéről

1.§ Minden ember egyenlő, különösképp egyenlőek a tündérek és koboldok.

2.§ Ha valaki mond vagy ír valamit, és azt kétféleképp lehet érteni, és az egyik sért, bánt, vagy dühít, akkor értelemszerűen az írás szerzője a másikra gondolt.

3.§ A sírás zsarolás.

4.§ Azt kérd, amit akarsz. Tisztázzuk: A finom utalások nem működnek! A nyomatékosított utalások nem működnek! Az egyértelmű utalások nem működnek! Csak mondjad!

5.§ Az Igen és Nem tökéletesen megfelelő válaszok szinte minden kérdésre.

6.§ Csak olyan kéréssel forduljatok Kiyná Mathirhoz, aminek megoldásában a segítségét kéritek. Erre való. Panaszkodásra ott vannak a kisállataitok.

7.§ Megkérhettek, hogy csináljak meg valamit, vagy megmondhatjátok, hogy milyen legyen. De azt ne hogyan. Ha már tudod, hogyan lehet a legjobban megcsinálni, tedd meg magad!

8.§ Kolumbusz Kristófnak nem volt szüksége iránymutatásokra. Nekem sincs.

9.§ Ha felteszel egy kérdést, amire nem akarsz választ hallani, akkor olyan választ fogsz kapni, amit nem akarsz hallani.

10.§ Ha valaki panaszkodós, világfájdalmas levelet ír a másiknak, ezzel azt próbálván kifejezni, hogy a Mesepatak közössége talán nem is a világ legjobb közössége, akkor azt fellőjük a Holdra. Annak eldöntése, hogy ki lőheti fel ezen tagot a Holdra, arra a minden évben megrendezésre kerülő zsákbafutóverseny adja meg a választ.

11.§ Akinek nem tetszik a törvény, az szóljon most, vagy hallgasson örök időkig.

Köszönöm, hogy elolvastátok. Igen, tudom, hogy ma a kanapén kell aludnom :)

Szerző: mesepatak  2010.02.11. 21:08 15 komment

Tűsarok és Bakancska

Alig várta már, hogy megszabaduljon tőle, ahogy a kiskapuba ért, lerúgta a lábáról, és mezítláb futott be a hideg teraszon...jól esett a bokájának a hideg, egész éjjel úgy érezte, forró, tüzes parázson táncol.

Ahogy beért az előszobába, ledobta a tűzpiros, lakk tűsarkút. A bakancs mellett landolt, félig ráesve. Tegnap este nagyon sietett, hogy el ne késsenek, s a favágásból egyenesen bejött, nem vitte már el a kamrába, s most itt hevert piszkosan, árván.

Csak ledobálta a ruháit, s már ágyban is volt. Olyan gyorsan elaludt, hogy semmit sem hallhatott a cipők beszélgetéséből.

Tűsarok elkezdett háborogni, hogy egy ilyen ócska, kihordott, koszos bakanccsal kell érintkeznie.

- Felháborító, hogy pont ide dobott! - kiabálta.

- Ne aggódj, majd segítek, kicsit oldalra fordulok, s már rajtam sem vagy - mondta Bakancs teljesen nyugodtan. De azért ne gondold, hogy egyedül te vagy neki fontos, hiszen nélkülem ki sem megy a kertbe, udvarra, szereti a kényelmet - nevetett Bakancs. - és ne feledd, én sokkal idősebb vagyok, mint te. Ha jól emlékszem idén töltöttem az ötödik évemet.

- Én csak pár hónapos vagyok, és volt már egy utam , egy gyönyörű előadáson, minden csillogott, villogott, annyira szép volt. Igaz, a gazda 10 perc után lerúgott a lábáról, de ezt senki nem vette észre, mert az egész az asztal alatt történt. Ha te hallottad volna azt a zenét! Mond csak, te merre jártál az öt év alatt? Voltál már egyáltalán ilyen helyen?- kérdezte büszkén Tűsarok.

- Mikor új voltam, voltam a hegyekben, hatalmas hó rengeteggel találkoztam. Aztán jártam egy nagy folyónál is, láttam, hogy kell tüzet rakni, szalonnát sütni. Engem állandóan visel, talán csak az augusztus az egyetlen hónap, amikor nem húz fel. Mond Tűsarok, láttál már csigákat, bogarakat, ahogy melletted másznak...érezted már a frissen vágott fű illatát ? És azt vajon tudod-e milyen a fűrészpor színe? - kérdezte Bakancs kicsit kíváncsian.

- Engem ilyen dolgok nem érdekelnek. Látod, én lakkal vagyok bevonva, ha fűrészport szagolgatnék, vagy csigák másznának rám, egyből lejönne a máz, és megkopna a szép piros színem. Most voltam másodszor kint a dobozból, ez egy igazi Katalin bál volt. Hogy mennyi dicséretet kaptam!!! Mindenki velem foglalkozott! Csodáltak, hogy milyen gyönyörű vagyok! Igaz, a gazda az illemhelyen azt mondta, legszívesebben téged hozott volna, de hát egy piros estélyihez mégsem vihetett...sajnálkozott, és engem a vécébe akart hajítani. Ez nagyon fájt, még sírtam is. Gondoltam, ezekért a csúnya szavakért csinálok neki pár apró meglepetést a lábujjaira. - nevetett gúnyosan közben Tűsarok.

- Nem sajnáltad szegényt? Annyit dolgozik, és ezzel megnehezíted a helyzetét.

- Kibír pár vízhólyagot, és legközelebb jobban meg fog becsülni - mondta büszkén Tűsarok.

- Fogd vissza magad, hiszen már teljesen világos lett, felébrednek, s meghallják a beszélgetésünket. Nem szeretném, ha miattunk nem tudnának pihenni, aludjanak csak nyugodtan.

A beszélgetés itt véget is ért, másnap Tűsarok egy alapos tisztítás után visszament a puha, bélelt dobozba.

- Elrakom még, s gondolkodom rajta, hogy mit is csináljak vele, de felhúzni többé nem fogom - mondta a gazda. Talán elajándékozom valakinek, hiszen mindenki odáig volt tegnap este a gyönyörűségtől, hogy milyen csodaszép! Csak egyszer próbálnának benne járni, nem tudom dicsérnék-e azután?

Bakancska kikerült a kamrába, Gumicsizma mellé. Ő már régi barát volt, nagy esőkben váltották egymást a gazda lábán. Még egészen új volt, talán egy éves lehetett, rajta még nem fogott az idő.

Teltek a napok, hetek...Tűsarok és Bakancska azt hitték, hogy soha többé nem látják egymást.

...és eljött a karácsony....

Gyantaillattal telt meg a meleg szoba, kint sűrűn havazott, és mindenki türelmetlenül várta az ajándékbontást.

A gazda sok-sok ajándékot kapott, kisebb, nagyobb dobozok sorakoztak egymás tetején, csillogó szalagokkal átkötve. Egy kisebb barna dobozt nyitott ki éppen, mikor is valaki megjegyezte - ez már igazán időszerű ajándék volt neked!

...és akkor előbukkant egy vadonatúj , barna bőr bakancs. Puha béléssel, finom illatával teljesen elvarázsolta a lányt. Egy pillanatra eszébe jutott ugyan Bakancska, de most nem lett volna helyes, ha vele kezd el foglalkozni, meg kellett köszönni minden kinyitott ajándékot, és kifejezni háláját a vele való törődésért. Pár nap múlva...

Az új bakancs az előszobában várta első útját. Havat lapátolt, hógolyózott, sőt még hóember is épített. Egyszóval nagyon jól érezte magát, s nem érdekelte a hideg, hiszen minden porcikája meleget árasztott.

Ez idő tájt Tűsarok és Bakancska téli álmot aludtak, egyikük a bélelt dobozban, a másik kint a kamrában.

Tűsarok álmában egy Anna bálon járt, meleg nyár volt, és ő úgy megizzadt, hogy a gazda azt mondta rá, büdös !Borzasztó álom volt, mikor felébredt, tényleg úgy érezte, megizzadt a dobozban. Még jó, hogy a sok selyempapír felszárította piros kis testét, s nem esett kár lakkos bevonatában.

Bakancska egy almáskertben járt álmában, annyi finom piros almát látott, hogy a nyelve is megkívánta....napraforgók bókoltak neki a haza vezető úton. Egyszóval mikor felébredt, boldog volt, és nem bánta volna, ha ez az álom folytatódik. Egy szürke kis egér aznap vert tanyát benne, gondolta megossza vele ezt a gyönyörű álmot. Egérke boldogan hallgatta, majd ismét mély álomba merültek, most már ketten.

Így telt el a tél, és megérkezett a várva várt tavasz.

Ibolya illat szállt a levegőben, langyos szellő lengedezett a kertek fölött, és a madarak vidám csicsergésbe kezdtek. Minden élőlény érezte, hogy most kezdődik igazán az élet.

Ez a tavasz nagy esőket hozott magával, és két napja már úgy esett, mintha dézsából öntötték volna.

A gazda szomorúan kémlelte az udvart. Szerette volna elvetni már a cukorborsót, retket, de ez teljesen lehetetlen volna. Aztán gondolt egyet, felkapta az esőkabátját, és futott a kamrába cipőért. Mikor Bakancskáért nyúlt, egy szürke kis egér ugrott ki belőle. Ijedtében még fel is sikított.

- Inkább ma a gumicsizmát választom. Látom, egészen szép fészket raktak benned, Bakancska. Kicsit szomorú lett, de sietett a kertbe, meg akart nézni tavaszi virágait, hogy hajtanak-e már? Itt-ott kibújt már a krókusz aprócska feje, és a primulák szép zöld leveleket hajtottak. Akkora volt a sár, hogy majdnem elmerül egy óvatlan pillanatban.

Sietett vissza a házba, és főzött egy forró teát. Még iszogatta, gondolta, kihasználja ezt az esős időt, s rendet rak a nagyszekrényben. A sok téli ruha hegyén-hátán benyomkodva, kicseréli őket a tavaszira, s legalább ki is selejtezi őket.

Gyorsan haladt a munkával, már csak a szekrény alsó polca maradt, ahol is a cipőket tartotta, dobozba zárva. A felét se hordta, gondolta teljesen feleslegesen foglalják a helyet, hagyott kettőt, amit még tavaly viselt, de egy doboz a szekrény legmélyén még ott lapult.

- Te meg majdnem itt maradtál - mondta mosolyogva, s kivette a tűzpiros tűsarút a dobozból.

- Mekkora vízhólyagot tudsz te csinálni. De ennek vége, mehetsz a többivel a padlásra. Visszatette a doboz tetejét, és a többi tetejére dobta.

Mindent bepakolt egy nagy zsákba, és már vitte is fel a padlásra.

A létrafeljáróban észrevette Bakancskát. Gondolkozott, vele mi is legyen? Kidobni sajnálta, túlságosan hálás cipő volt. Bement az új bakancs dobozáért, berakta abba.

- Sosem hagytad, hogy átázzon a zoknim, mindig hűséges voltál hozzám. Majd egyszer, évek múlva megmutatlak a gyerekeimnek. Elmesélem nekik, hogy te egy valódi, bőr Bakancska voltál, amilyenhez tényleg szerencse kell. Megsimogatta Bakancska kopott orrát, és betette a többi közé, pont Tűsarokra.

Esteledett. Az eső is elállt. Csendes, csillagos éjszaka borult a vidékre. Mindenki elszunnyadt a házban, és mélyen aludt.

Bakancska ekkor még nem is sejtette, hogy Tűsarok is a padláson van, de valaki megszólat nagyon kevélyen, s nagyon büszkén elkezdett siránkozni.

- Te jó ég, hogy hová is kerültem! Ilyen sok lim-lommal egy zsákba. Ezt nem hiszem el! Tennem kell valamit. - addig, addig ugrált a dobozban, még végül is kibújt belőle. Tűsarkával kiszúrta a zsák oldalát és kiesett a padlás hideg talajára. Bakancska közvetlenül rajta volt, így ő akarva akaratlanul is utána esett a lyukon. Ott álltak most már egymás mellett, és bizony ezen váltóztatni nem tudott senki.

Tűsarok kicsit megszeppent, mikor meglátta, hogy egy padláson landolt, a sok pókháló és por megijesztette. Sosem látott még ilyent. Ráadásul itt még sötét is volt, és valami cincogás hallatszott távolból.

- Úgy félek. Fázom is, nagyon hideg ez a hely. - Tűsarok elejtette első könnyeit, melyek végigfolytak a lakkos testén.

Bakancska észrevette Tűsarok kétségbeesését, és megpróbálta őt vigasztalni.

- Ne félj Tűsarok, nem vagy egyedül. Majd én vigyázok rád. Egérke meg úgy sem mászik beléd, te túl hideg vagy neki, engem viszont már megszokott. Szereti a puha bélésem - mondta neki kedvesen és közben elmosolyodott.

- Tényleg nem haragszol, Bakancska? Meg tudod bocsájtani, hogy olyan büszke voltam? Elfogadsz még azok után barátodnak, ahogy beszéltem veled?

- Látod, egy helyre kerültünk. Mit váltóztatna már a múlt a jelen helyzeten. Értelmetlen lenne itt a kies padláson hajba kapni, marni egymást. Most már csak egymásra számíthatunk. Tegyük széppé a hátra lévő időt, s éljünk barátságban - ajánlotta csendesen Bakancska.

Erre már Tűsarok is elmosolyodott, végre elfogadta a neki szánt sorsot.

És akkor történt valami nagyon szívet melengető ! Bakancska barna fűzői kibomlottak és váratlanul körbefonódtak Tűsarok vékony, tűzpiros sarkain.

- Bakancska, már nem is fázom annyira - súgta nagyon halkan Tűsarok, miközben mély álomba zuhant.

Így aludtak el az első közös éjjelen...

Szerző: mesepatak  2010.02.09. 21:25 17 komment

süti beállítások módosítása