.........Az eltüsszentett Karácsony.............

.

A Nátha-hegyi Boszorkány bosszút forralt.Üstött rakott a tűzre, és kígyót-békát dobált bele.Átkokat szórt, és villámokat cikáztatott.

-No majd meglátjuk, töpörödött kis tündérecskék, hogy ujjat mertetek húzni velem!Majd adok én nektek olyan karácsonyt, hogy megemlegetitek amig éltek!

(Ami ugye elég sokáig fog tartani, lévén a fránya tündérjei hallhatatlanok...)

Nem csak az üst tartalma fortyogott, hanem a Boszi is.Persze aki nem lát a dühtől, az könnyen hibázik is.De ne szaladjunk a történet elibe.

Varázslatos szivárványszínű porcukorhó pilinkélt a Meseerdő felett, azon a csodás decemberi reggelen, amikor a tündérek és koboldok ébredeztek vidáman, mert eljött karácsony és ők bizony már nagyon várták ezt a napot, amikor együtt táncolnak és énekelnek a feldiszitett fa körül.

De jaj mi történt?!?!

Amig ők édesdeden aludtak, a Nátha-hegy tetejéről az a bibircsókos büdös banya rájuk szórta átkát...

Joe bácsi fütyörészés helyett csak fuldokolva köhögött,Skyppy folytonosan szipogott,Amerika és Spring felváltva tüsszögött.Szederke meg csak köszörülte a torkát nagy bosszúsan, olyan mérgesen, ahogy csak ő tudott anti-tündérkedni:

-Gyere ki a torkomból te akárki!Ne kaparászd már mert belefojtalak a narancsos teámba!

A Mesepatak partját bizony elérte az a bajság ami úgy leveri még a legerősebb embert is, mint vakhangya a gyertyatartót...Nem kímélte ez bizony a csodalényeket sem.

Hőseink csak az ágyat nyomták naphosszat, így tüsszentve el a Karácsonyt.Mert az idő nem vár, az pörög tovább a maga útján.Ki tudja meddig feküdtek volna így, fellendítve teljesen a papírzsepi gyártó cégek forgalmát, amikor is üzenetet kaptak Mathirtól, aki, mint tudjuk idegenlégiósként külországban dolgozott.Arról számolt be nekik örömmel, hogy a Tollforgató Klubban megismerkedett egy Jeefo nevű tündérrel.Jeefo sok huncutságot tudott, de leginkább azzal kápráztatta el, hogy percenként képes volt változtatni a személyiségét.Jeefo szeretné megismerni őket,ezért elárulta neki a titkos belépőkódot, amivel a Meseerdőbe léphet.

És bizony ez volt a gyenge pont,amivel a banya nem számolt.

Jeefo betoppant, és magával vitte a két legjobb barátját is, akikkel már sok csodálatos tettet hajtottak végre.

Ők voltak Neocitrán tündér és Tantum Verde kobold...

Ugye-ugye már mosolyogtok is, mert tudjátok a mese végét?

Bizony a három vendég hamar kigyógyította varázsfüveivel kedvenceinket.Ők pedig egy kissé megkésett, de annál szeretetteljesebb karácsonyi mulatozással hálálták meg új barátaik kedvességét.

A távolban csak egy vörös fénycsóvát lehetett látni:a Nátha-hegyi Boszorkány dühében felrobbant!

Savanyúcukor

A patinás szálloda sóbarlang szaunájában izzadt a deres bajuszú férfi. A himalájai sótéglákkal körbevett belső térben a forró levegő sótartalma súrolta az elviselhetőség határát. Ez a tomboló forróság megindította a már évtizedek óta nem dolgozó verejtékmirigyek működését is, melyek záporozó izzadságcseppek formájában a testén patakokként vitték végig a méregtelenítés melléktermékét. Az asztmára is jót tevő sós levegő a zsigerekbe marva a tüdejéig hatolt, s új erőre serkentette a szunnyadó hörgők működését. Ennek hatására a férfit elfogta egy rég nem érzett furcsa kényszer: - de jó is lenne most elszopogatni egy savanyúcukrot. Lúdbőrös lett a háta a hideg vizes zuhany alatt, mialatt próbálta elhessegetni a fejéből ezt a gyermekkori cukros emléket.

Több évtized elmúltával is belesajdult a háta, hogy micsoda verést kaphatott volna mogyorófa vesszővel, mert megcsinálta ezt a szégyent a családnak, a falu is a szájára vette őket ezért a szörnyű tettért. Pedig mennyire megbíztak benne a szülei és a nagyszülők, hogy rá merték hagyni az öccsét, míg ők elmozdultak otthonról. Ő akkor első osztályos volt, az öccse pedig három évvel fiatalabb.

Végigdörzsölte a bőrét hó és jégkristályokkal, hideg fejjel egyre világosabb képek jelentek meg nála arról a forró nyári napról, mikor az egyenruhás férfi cukrot kínált neki. Neki és az öccsének. De nem vettek. Többszöri noszogatás után egyet kivett magának és egyet a tesónak. Most már peregtek az emlékképek, mint a mozifilm. Bevillant amint odavitte a stokedlit a kredenchez és felsegítette rá az öccsét, hogy vegye le azt a bizonyos tárgyat. A biztosnak hitt rejtekhely felől faggatta később a cukros bácsi és akik még jelen voltak. De ők bizony megfogadták, hogy hallgatnak. Egy fikarcnyi szó nem sok, annyi sem hagyta el a szájukat. Újabb képek ugrottak be, amint a hátsó udvarban a kutyával játszottak, majd bebújtak a szalmakazalba vájt alagútba. Később pedig elővették azt a skatulyát, amit a háziak annyira dugdostak előlük. Kánikula volt, dehogyis akartak ők melegedni, csak egy kis tüzet serkenteni és azt nagy élvezettel eloltani.

A következő részlet a félrevert harangok hangja, ami felülhaladta a tűz pattogásával tarkított segítségért kiabáló emberek hangzavarát, melybe sziréna szó hasított bele. Mindenki a nevüket kiáltozta, ennyire még soha nem keresték őket. Mindenhova bekukkantottak ami számításba jöhet bent a házban, kint az udvaron az istállóba. a fészerbe, a kútba, a pajtába. Most édesanyja keserves hívó szava szűrődött be a hidas padlására, ahol jól elbújtak a tyúkoknak feltett tojató szalma mögé. Alulról fújt a szél, a Katalikja felől hozta feléjük azt a forró füstös levegőt, mely kezdte elnyomni a záptojás szagot, melyet széttapostak a betelepedéskor. Az egyik széllöket hatására a padlás ritkán deszkázott szélén forrón köszöntötték őket a vöröskakas perzselő lángnyelvei. Anya csak egy van, megérzi ha baj van, és ők akkor nagy bajban voltak, mikor édesanyjuk rájuk lelt.

Az ősz hajú úr amilyen hirtelen mozdulattal lépett bele a hideg vizes úszómedencébe, oly gyorsan kapta ki a csülkét a vízből és inkább a párja mellett foglalt helyet a jó meleg pezsgőfürdőben. Párja kérdésére, hogy milyen volt a szauna? – Rég homályba veszett gyermekkori emlékképeket idézett fel bennem. – válaszolta. Ebben a szent pillanatban a pezsgőfürdő elkezdett zubogni, a forró víz dögönyözte a hátát és a sódérját, alulról pedig a feltörő H2O gejzírek emelgetni kezdték a testét. Hasonló érzésben volt része akkor, mikor a sugárcsövet megfogva olthatta a tüzet, majd amikor a tűzoltók engedtek a fogáson a nagynyomású cső ugyanúgy emelgette felfelé a forróságban. Örökre szóló emlék volt számára, hogy locsolhatta a szomszéd pajtáját, nehogy lángra kapjon. De arra a kérdésre, hogy tojást akartak-e sütni? - Vagy melyikük gyújtotta fel a szalmakazlat? - Soha nem tudta meg tőle senki, hiába kínáltak neki savanyúcukrot és mindenféle nyalánkságot.

A rekkenő melegben lengette a lobogót a déli szél a nagyáruház parkolójában. Az árboc tetején kíváncsi csóka ült, kigúvadt szemekkel figyelte, amint a középkorú házaspár a bevásárlókocsi tartalmát szervírozza a csomagtartóba. Felcsillant a szeme, mikor a deres bajuszú férfi cukorral kínálta nejét. Bizonyára oda volt az édességért, vagy csak az alábbi párbeszédet szerette volna kihallgatni.

- Rágondoltál megint, drágaságom? – kérdezte a nő a férjét.

- Igen, a mai nap forróságai újra eszembe juttatták, azt a gyermekkori tüzes napot, amiért újra rákívántam a savanyúcukorra. De most kiscsillagom, teljesen másként értékelem a dolgokat. Megnyugtat az a tudat, hogy akkor nem történt nagyobb tragédia azon kívül, hogy a szalmakazal hamuvá vált. Akár az egész falu leéghetett volna akkor, nem beszélve arról, hogy a lehető legrosszabb helyre bújtunk el. Amitől a legjobban féltem, a nagy verés is elmaradt, egyetlen újjal sem értek hozzám. Azért jól jött a lelki fröccs amit kaptam, ami az eddigi életem rendes kerékvágásba terelte. Hálát adok a sorsnak és dicsérem az Urat, hogy időben ránk találtak.

- Én pedig azért vagyok boldog, mert rám találtál! – szólt az asszony, amint csókos ajkai közé vette a cukrot.

- Mert jó az Isten, jót ád, … - ezt még hallotta a csóka, s amint csókra csók járt, szárnya között kandikálva nagy ricsajjal tovaszállt.

Ám ekkor váratlanul betoppant Spring vastag őszi kabátkában őszülő hajjal, őszi búskomorságban és gyorsan megpróbált javítani a helyzeten. Varázspálcáját megsuhintva a kisegereket mind szépséges dinnye- és epertermesztő kisiparosokká változtatta, akik mind megígérték, hogy együttes erővel fogják segíteni szederke munkáját, hogy a jövő évben se eső, sem semmilyen természeti katasztrófa ne gátolja a bőséges termést. Szederke arcáról felszáradtak a könnyek arcán édes kis gribedlik jelentek meg, a boldogsága határtalan volt. Ezentúl sokkal több időt tud eltölteni vers írással, és aktív pihenéssel, a gondok hipp-hopp elrepültek. Már csak a mesepatak többi tagját kellene idevarázsolni, de tavasztündér varázspálcája és egyéb más szerve is befagyott ebben az őszi időben, ezért ő ebben már nem tud segíteni. Talán erre jár Joe kobold, vagy Mathirka és együttes erővel felolvasztják ezt a rideg mesepatakot.

Szederke kitartóan ücsörgött a Mesepatak partján és itatta az egereket.
Akik persze elvarázsolt királyfik voltak,de annyira szerettek ott lakni,hogy amikor feloldozták volna az átkot,ők inkább nem kértek belőle.Kicsit lázadoztak ugyan,mert az öröm könnyeket jobban szeretik,de hát mára ez jutott nekik.Különben is potyalakosoknak kuss a nevük.Mostanában nem nagyon kaptak inni amúgy sem.
Sehol egy tündér.Híre-hamva se a koboldoknak.Már csak látogatóba jönnek néha.Joebácsi is le van foglalva,csilitermesztő kisiparos lett.Pedig a jóféle füvet,amit rendszeresen megosztott velük,Szederke jobban csípte.Hozzásegítette a repüléshez,ha begyulladtak a szárnyizületei.
Mathir kobold meg már meg is szerezte az állampolgárságot egy új mesében,ahol állást kapott,bizonyos kalapdobálós eset után.Skyppy,Spring és Amerika küld néha üzenetet egy-egy eltévedt levéllel ami néha világít.Azt mondják elektronikus,azért.
Lí,CSi.és Ziza köddé váltak a legutóbbi Szürkeszamár-játékokon.Hiába várták őket,nem hallgattak a hívó szóra.Így lett kihalt a Meseerdő és lett Szederünk kelekótya hiperaktív anti-tündérből,mesétlen,mogorva és humortalan remete.
Naphosszat csak törött mécseseket javít,és ellátja a cincogókat.

A kis hercegnő magányos élt a palotában.
Apja még a széltől is óvta, nem engedte játszani senkivel, nehogy elrabolják, vagy esetleg megfertőzzék mindenfélével.
Inkább minden kívánságát teljesítette.
Ám a kis hercegnőnek elfogytak a kívánságai, különös sóvárgás ütött tanyát a szívében. Maga sem tudta, hogy mire vágyik, csak annyit, hogy nem arra ami már van neki.
Valami különlegesre, egyedire, olyanra ami nincs senki másnak csak neki. Naphoszat ült a kertben és tűnődött ezen a sohasem volt érzésen.
A kert egy hatalmas fákkal benőtt labirintus volt. Ismerte már, hiszen itt élt, nem tévedt el benne, nem úgy mint az idegenek.
Volt egy titkos kis zug, amit senki nem ismert, senki nem találhatott meg.
Ide jött megvigasztalódni, vagy elbújni a dadus elől, ha nem akar aludni menni még.

Ahogy ott ül a padon egy koppanást hallott, és egy magot pillant meg a földön. Szép formás kis mag volt, de ilyet még sohasem látott. A madár amelyik elejtette már messze járt.
Kezébe vette, nézegette, aztán hirtelen felállt és egy kis sarokba elültette.
Nem tudta, ki fog-e kelni, azt sem, miféle mag ez. Egyszerűen csak akart valamit ami az övé, úgy, hogy megdolgozott érte.
- Fel fogom nevelni - mondta , és nagyon boldog volt.
Minden nap kijárt a magocskához, locsolgatta, és mesélt neki.
Végre talált egy barátot akivel minden titkát, gondját, örömét megoszthatta.
Sok idő eltelt, ám a magocskából nem bújt ki semmiféle növény. A hercegnő nagyon elszomorodott. Nem is tudta mitévő legyen, hagyja magára, vagy öntözze hűségesen. Már annyira megszerette ismeretlenül is , hogy nem tudta magára hagyni.
Továbbra is kijárt hozzá, és mesélt neki, pont úgy mint a kezdetek kezdetén.
Aztán az egyik napon amikor odaért meglátta milyen csodaszép, hatalmas növény bújt ki a földből. Levelei smaragd zöldek voltak és a virágok hajladoztak lágyan a magasban. Mintha apró kis lámpák lettek volna.
Igen, a virágai világítottak, nappal opálos csöndes fénnyel, de este tündököltek.
A hercenő ámult bámult és határtalan örömmel nézegette a növényt.

Ahogy odaült mellé, a virág halk hangon mesélni kezdett.
Nem azokat a meséket mondta amiket a hercegnőtől hallott, hanem valami különleges, eddig nem ismert világról mesélt.
- Egyszer valamikor, amikor még az embereké volt ez a hely ahol most élsz, volt egy kislány.
Törékeny , kedves lányka volt, szerette a virágokat és az állatokat. Senki sem tudta róla, hogy tündér.
Ennél a szónál, halk csilingelést hallott a hercegnő, olyan volt mint egy kuncogás.
- Persze te nem is tudod már mik azok a tündérek. Nos ők nagyon apró teremtmények voltak, akárkinek nem mutatták meg magukat, de akit a barátságukba fogadtak, azzal szépen bántak, és kedvesek voltak, de jaj volt annak akikre megharagudtak.
Ez a kislány ember volt, de tündér ősökkel, és értette, látta őket, szívesen töltötte velük az idejét.
Kedvenc helyüket elnevezte Mesepataknak, hiszen reggeltől estig, amíg csak haza nem ment, meséket mondtak egymásnak a kis koboldok, és tündérek.
Szép és nyugodt hely volt, sok csodás történet született ott.
Ám egy nap felborult minden. A káosz rátört a világra és nem kegylemezett a tündéreknek sem. Szanaszét szórta őket a világban, és azzal büntette őket, hogy elfelejtették tündéri mivoltukat, azt honnan jöttek, kik is voltak ők.
- Akkor soha többé nem találkoztak? Nem lesznek tündérmesék? - kérdezte szomorúan a hercenő.
- Majdnem így történt, de a kislány aki tündér volt, de senki nem tudta róla, még maga a káosz sem, elvitt egy varázsmagot a Mesepatak partján növő tündérfáról. Őrizgette, soha senkinek nem mondta el. Titokban abban bízott, hogy ő majd fel tudja nevelni a tündérfát, és újra összegyülhetnek alatta a barátai. Sajnos nem igy történt. Meghalt és a mag ot maradt ahova elrejtette.
A Föld azóta megváltozott. Az emberek másik bolygóra költöztek, a gépek vették át az uralmat.
Te is az vagy.
Ám tudom, hogy tündér őseid voltak, hiszen hozzád kerültem, és te kitartottál mellettem, pedig nem is tudtad lesz-e bármiféle jutalmad érte.
Most már nincs más hátra, meg kell keresned a koboldokat és tündéreket, aztán idehozni őket.
- De hát hogyan tudom megtenni? - kérdezte ámulva a hercenő.
- Nem lesz egyszerű, mert el kell velük hitetned, hogy tudnak mesélni, hogy mindig is tudtak.
Meg kell őket győznöd, hogy bennük van a mese csodája, képesek arra, hogy újra együtt legyenek.

Szüksége van a világnak rájuk. Még a tiednek is. - mondta még halkan a virág és bezárta kelyheit.

Springtől....

"Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan, puha illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében. Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok ahogy nyílnak. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden. És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, és kincseikkel töltik meg a szívedet. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség. Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipából, és jóságosan alámosolyog.

Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam."

Tegnap madártejet főztünk, ettünk…
A madártej mindig eszembe juttat egy régi vasárnap délutánt.
Amit most elmesélek, még középiskolás koromban történt, a szociban…olyan réginek tűnik majd, de nekem olyan, mintha tegnap lett volna…
Azon a júniusi hétvégén nem jöttem haza, a kollégiumban maradtam a barátnőkkel. Itthon nem volt sok lehetőség a fürdőzésre, ott viszont két fajta fürdőt vehettem egyszerre a Duna vizében és parján. A szombatot rendesen ki is élveztük, egész álló nap a parton sütkéreztünk, csak délben látogattuk meg az ebédlő kihalt épületét, és már indultunk is vissza a vízhez.
(amúgy minden tartózkodás a víznél illegálisan történt )Vasárnap délelőtt kötelező tanulás volt, és ebéd után oda jött hozzánk az egyik nevelőnő, hogy lenne –e kedvünk egy kis délutáni munkához ? Először vakarództunk, de végül is ráálltunk, kinek lett volna mersze abban az időben nemet mondani egy feljebb valónak. Az egyik rokonához küldött, engem és az egyik osztálytársamat. Karalábé szezon volt éppen, azt kellett segíteni szedni. Felhúzogatni, megtísztítani a gyökrétől, ládákba számolni. Rengeteg volt. Mondanom sem kell, estére jól elfáradtunk.
Munka után beinvitáltak bennünket a tágas konyhába, egy kis vacsorára. Sajtos fasírt volt a tányéron, rizs mellette és sok saláta. Nem hiába mondják, hogy legjobb szakács az éhség, mert mi bizony úgy befaltuk, mint a pinty. Miután megettük, A vendéglátó nénike elmosolyintotta magát, hogy van ám még egy kis meglepetés is, hiszen ma vasárnap van., és már hozta is a még langyos, habos madártejet. Életem legfinomabb madárteje volt ez, merem állátani. Megraktuk piskótával , és azt is kivégeztük. Induláskor megköszönték a segétséget, és a zsebünkbe még némi pénzt is jutattak.
Emlékszem, a következő hétvégén már itthon voltam, és megtanultam madártejet főzni. Volt pár sikertelen kisérletem, de végül is belejöttem, és most már magam főzöm ezt a finom édességet. Viszont olyan jóízűt azóta sem ettem , bárhogy is akartam.
Teltek az évek, s a suli után pár évvel egyszer csak a szülészeten kötöttem ki. Az első nap helyszűke miatt egy tágas szobába kerültem , a „császárosokkal”…akikhez még nem helyezték ki a babájukat, mert nagyon gyengék voltak.Voltunk vagy tízen ebben a szobában, és persze itt mindig úgy működik, aki már erősebb, az segít a gyengébbnek. Én elég erős voltam ahhoz, hogy öntsek egy-egy pohár vizet, vagy felnyissak pár üveg üdítőt, esetleg keressek egy kanalat a firssen behozott madártejhez. Mert köztudott, hogy a szoptatós anyáknak nagyon ajánlott ez a bizonyos édesség. Csorgott a nyálam, és talán ha kérek, adott is volna bármelyik, de én nem kértem. Csak vártam , álltam az ablakban, s reméltem, hogy talán én is kapok…
Nekem nem főzött, nem hozott senki sem . Akkor ott, a kórházban megfogadtam, ha otthon leszek, egy egész fazékkal főzök magamnak, és megeszem egyszerre. Ezen a nyáron minden hétvégén madártej folyt nálunk…
Mikor a lányok elég nagyok lettek már ahhoz, hogy főzni tanuljanak, mindkettőt megtanítottam , hogyan is kell elkészíteni a madártejet, s elmeséltem nekik életem legfinomabb madártejét.
Ezzel a nagy tállal bizony már nem is én főztem, hanem a kisebbik lányom…

A macskák azonnal megtetszettek.
Ott ültek háttal nekem a vásáros bódéjában. Akkor még nem is láttam az arcukat, az egyéniségüket, de tudtam, hogy nem lehetnek hétköznapiak.
Izgatottan siettem vissza a vásári forgatagba, jaj, csak ott legyenek még. Türelmetlenül furakodtam át a tömegen, tényleg nem gondoltam volna, hogy még ugyanazon a helyen megtalálom őket.
Ám ők rám vártak, láttam az elégedett szemvillanásukat, megrezdülő bajszukat.

- Ezek akarnak tőlem valamit - villant belém a gondolat, de nem érdekelt, én akartam őket megnézni, megsimogatni. Az, hogy el is beszélgetnek velem, az már csak hab volt a tortán.
- Nocsak, nocsak, micsoda vendég. Én téged ismerlek. - kezdte a beszélgetést a kövér, idős kék csíkos macska.
- Honnan? â013 hökkentem meg.
- Hiszen mi soha nem találkoztunk.
- Dehogy nem - mondta ő és mosolygott a bajusza alatt.
- Hiszen nem is emlékszem rád. â013 válaszoltam.
- Pedig rengetegszer elolvastál, amikor kislány voltál. - mosolygott.
- Ugyan apjuk, hagyd már, mindenkit ezzel nyúzol! - szólalt meg mellette a szintén kövérkés piros csíkos macska asszonyság.
- Azt hiszi minden gyerek emlékszik rá aki olvasta a történeteit, kérem ne haragudjon, vén bolond , hiszen eddig soha senki nem emlékezett rá, pedig sok vásárban megfordultunk. - mondta még, nem kis bosszúsággal a hangjában.
- Igen, igen, már mi is unjuk - hangzott fel kórusban, ugyanis nem voltak egyedül.
Körbevette őket egy csomó édes kis macska - és egér angyal, hosszútestű tacskók és vagány macska kandúrok, és egy szépséges cicaházaspár is, talán a gyerekeik.
- Nem úgy van az, - dörrent a kékcsíkos kövér macska (és most megsúgom, a végére csak lazán macskapapának hívtam) .
- Mert ő is megismert ám, hiszen látom a szemén. Nem hiába töltöttünk el annyi időt egymással. Na, jó, meghíztam, megöregedtem, de nézz csak meg fiacskám közelebbről, a szememet, az arcformámat, a füleimet, és fel fogsz ismerni. - mondta várakozóan.
- Mert én téged azonnal megismertelek ám. - tette hozzá.
Közel hajoltam hozzá, sőt a kezembe is vettem, bár az árus nem igazán nézte már azt sem jó szemmel, hogy csal álldigálok ott, de persze megbocsájtottam neki, hiszen nem tudhatta, hogy beszélgetünk.
- Iiiigen, mintha rémlene valami - mondtam tétován, mert nem akartam megbántani azzal, hogy bizony lövésem sincs ki ő.
Aztán hirtelen, az egyik percről a másikra felismertem.
- De hiszen te voltál a rettenthetetlen macska kalóz- hitetlenkedem, és már nevetek is. Annyira szerettem a történeteit, sokszor, nagyon sokszor elolvastam, ő ismertetett meg a betűkkel, és lettem könyvmoly.
Aztán ahogy felnőttem elfelejtődött, annyi új dolog várt rám, hogy a régen voltakra semmi időm nem maradt.
- Úgy bizony - néz szét büszkén a pocakos kékcsíkos kalóz.
- Látod anyjuk, mondtam én, hogy meg fog ismerni - és már mosolyog is.
- Megveszlek és hazaviszlek - mondom én azonnal.
- Nem lehet - válaszolja.
- Nekem itt kell maradni a többiekkel, és vásárról - vásárra járni. Meg kell keresnem minden felnőttet, aki olvasott, hogy emlékeztessem milyen jó is volt egyszer régen együtt.
- De köszönöm, és ha legközelebb is találkozunk, akkor csak szólíts nyugodtan macskapapának, az a kalóz az óta révbe ért, nekem már ők a családom.
- Igen, mi vagyunk a családja! - hallatszott fel ismét kórusban.
- Rendben, ezen túl minden vásárban keresni foglak benneteket, hogy elbeszélgessünk a múltról jövőről - mondtam én.

- Búcsúzóul szeretnék rólatok emlékül egy családi fotót - mondtam.

Kisebb tülekedés, lökdösődés árán, de azért sikerült a fotó, én pedig valami nem is tudom miféle vidámsággal a szívemben hazajöttem, és gyorsan leírtam, nehogy elfelejtsem az én kövér kék csíkos macska kalózomat.

Kisjóska, Naca néni és a mankusok

 

Volt egy kis falu a Dunántúlon, Saváriától nem messze, amely helység lakóit napsütötte barna színük miatt pörkölteknek is szokták nevezni és az őseik besenyő leszármazottak voltak. Ebben a falucskában nevelkedett Kisjóska testvéreivel, szüleivel, nagyszüleivel. Mindennapos látogatójuk volt Naca néni a szomszédból. Beszaladt, ha csak annyi időre is, hogy megkérdezze hány óra, de utána legtöbbször fertály óráig mesélt, pletykálkodott. Kisjóska nagyon szerette Naca nénit, mert mindig kapott valami apróságot a kötényéből: gyümölcsöt, cukrot, süteményt. Hálából ezért Kisjóska, minden alkalommal pontosan leolvasta neki az időt a faliórán, pedig jóformán tízig is alig tudott számolni. A Naca néni pedig sűrűn jött akár a helyi járat. Csak azt nem szerette Kisjóska, ha dorgálva így szólt hozzá: - Fiam jó gyerek legyél, ne veszekedj, ne rosszalkodjatok, mert elvisz benneteket a mankus! - Már, már annyiszor hallotta ezt az intelmet, kezdte úgy vélni talán nincs is mankus.

Egyszer csak megtörtént a baj, az első komoly eset. A házuk előtti tóparton túl volt egy szederfa ültetvény, amit az Ingó bácsi telepített a selyemhernyóinak, amik az eperfa levelétől szép nagyra nőttek és bebábozódtak. A selyemgubóról, olyan hosszú, vékony selyemfonalat lehetett legombolyítani, mint ide hat-hét. Ingó bácsi megengedte, - mivel neki csak a levelek kellettek a fákról - hogy mindenki annyi szedret ehet, amennyit csak akar. Kisjóska is ott kóstolgatta a finom fehér, fekete, pirnyangós és hamvas szedret, amikor egy gyermeki csínytevés következtében egy felülről pottyanó kő üstökön kólintotta. Szivárgott a vér a fejéből, sírva fakadt, nem tudta mitévő legyen. Szerencséjére épp ott volt Naca néni, aki szedret szedett a vejlingjébe pálinkafőzés céljából. - Ne sírj Kisjóska, katonadolog, ebcsont beforr! - ezekkel a szavakkal vigasztalta. Hazavitte, a sebét kimosta, fertőtlenítette, majd bekötötte és végül egy keszkenőt kötött a fejére, amitől úgy nézett ki, mint egy kis manó. Kapott a jótevőjétől egy köcsög szedret, aki ezek után hazavezette, majd a következő intelemmel látta el. - Nagyon vigyázz Kisjóska, mert akinek háromszor törik be a feje, az meg fog halni, azt elviszik a mankusok! - Kisjóska megfogadta, hogy nagyon fog vigyázni, Őt pedig azért sem fogják elvinni a mankusok. Teltek-múltak a hónapok, Kisjóska napjában többször leolvasta a falióráról a pontos időt Naca néninek, míg el nem érkezett a hideg, csúszós, havas tél. Kisjóska sokat szánkózott és csúszkált a házuk előtti befagyott tavon. Mindig nagyon vigyázott, de egyszer megfeledkezett az intelemről, zsebre vágott kézzel lépett rá a síkos jégre, és hoppá! Megcsúszott, megbillent hátrafelé majd előre, úgy elvágódott, mint a sószsák. Egyenesen neki fejjel egy jégböceknek, amitől másodszorra tört be a feje. Ha hiszitek, ha nem Naca néni pont arra tett egy kört, mint az órán a mutató. Pontos volt, mint egy védőangyal és önzetlenül segített a bajba jutotton. Bevitte Kisjóskát a portájára, a konyhában vizet öntött a lavórba, egy kis meleg vizet is öntött hozzá a sparhelten levő fazékból és kimosta a sebét, fertőtlenítette, majd bekötötte, végül körbecsavarta a fejét egy nyaksállal. Így éppen úgy nézett ki, mint egy török basa. Kisjóska érezte, hogy mi fog következni, meg is kapta Naca nénitől a figyelmeztetést. - Fiam most már másodszor tört be a fejed, ha még egyszer előfordul, akkor jönnek a mankusok, oszt elvisznek. - Kisjóska nagyon megijedt, gatyájában volt a félsz, hitte is meg nem is, hogy ez megtörténhet. Belázasodott, egy hétig nyomta az ágyat, s végül úgy érezte, tud magára vigyázni és őt aztán nem fogják elvinni a mankusok. Telt-múlt az idő, többször is megette a tél a havat, párszor elküldte a tavasz a nyarat mígnem Kisjóska egy szép őszi napon, kisbiciklit kapott születésnapjára a szüleitől. Ők megtanították kerékpározni és mikor már jól ment a kerekezés, egészen elmerészkedett a hátsó udvarba, ahol a tyúkok és a baromfik éktelen rikácsolással biztatták szebb és kacifántosabb manőverek végrehajtására. Kisjóska boldog volt, hogy mindenki tisztelegve állt félre az útjából, megadva neki az elsőbbséget. Már olyan jól ment neki a kerekezés meg is feledkezett az intelemről. Kiszemelte magának édesapja férfi kerékpárját, ami a hidas mellé volt támasztva. Óvatosan arrébb tolta a bal lábával rálépett a pedálra, meglökte magát, majd a jobb lábát átdugta a váz alatt és elkezdte tekerni a járgányt.  Repesett a lelke a boldogságtól, madarat lehetett volna vele fogatni. Egyenesen kihajtott az utcára, hogy mindenki lássa, ugyanúgy tud kerékpározni, mint a felnőttek. Most volt az a pillanat mikor egyáltalán nem gondolt az intelemre és a mankusok sem érdekelték. El-visszakerekezett a járdán. A tópartról a békák brekegése kísérte mindaddig, míg meg nem történt a tragédia. A Naca néni kapuja nyitva volt és kirohant rajta a rakoncátlan süldő koca, nem adták meg egymásnak az elsőbbséget és összeütköztek. A koca elszaladt, a szaltózó biciklit Naca néni gyönge madár csontja fogta fel, míg Kisjóska buksiját a kapufélfa kezelte le olyannyira, hogy kicsikét ismét betörött a feje. A Kisjóskánál csak Naca néni ijedt meg  jobban, tán még a szél is megütötte, mert nem akarta többé látni a napot. Kisjóska jajgatott: - Jaj, végem van, most jönnek értem a mankusok! - Csak a szülei vigasztaló szavára nyugodott meg. A koccanást pedig megúszta egy kis horzsolással és zúzódással a fején. - Katonadolog, ebcsont beforr, mankusok pedig nincsenek- így vigasztalták. Egy-két nap után Kisjóska teljesen megnyugodott, ugyanúgy játszott a többi gyerekkel, mint szokott, de hiányolta Naca nénit, hogy nem jön, pedig ő nagyon le szerette volna olvasni neki a pontos időt. Háromszor nyugodott le a nap és mikor harmadszor felkelt, azt már a Naca néni nem láthatta, mert meghalt. Kisjóska nagyon sajnálta, mondta is, hogy: - a Naca néni nem is volt rossz és gonosz, akkor miért hagyott itt bennünk? Csak nem a mankusok vitték el? -  Nem, nem! - Mondták a szülei. Naca nénit a jó Isten szólította magához a mennyországba, ahol az örök világosság fényeskedik neki és ott a pontos időt sem kell tudakolni, mert nem késik le semmiről, és ha eljön az idő, Ő is feltámad majd, mint minden hívő lélek.

Naca nénitől örökölt még utoljára Kisjóska egy zenélő szentképet, aminek óra volt a közepén. Mikor felhúzta a szerkezetet az nagyon szépen muzsikált, az óra pedig mutatta a pontos időt. Mikor ránézett eszébe juttatta Naca nénit, hogy milyen jó asszony volt, akit nem a mankusok vittek el, hanem Ő vitte magával őket a másvilágra. Azzal már senki sem ijesztgeti manapság a rossz gyerekeket. A jó gyerekeket pedig, mint a Kisjóska, nem is kell ilyesmivel rezzegetni.