Menni vagy maradni

Szeder tündér álmodozva szedegette ki hajából a száraz faleveleket.Múlt éjjel a patakparton aludt el.Leült egy nagy fényesre mosott kőre,állát a tenyerébe támasztva bámulta a vizet és a régi vidám mókázásokra gondolt.Annyira belemerült az emlékekbe,hogy ott érte a hold és a csillagfényes éjszaka a csordogáló patak mellett.Nagyokat pislogott,mint a pincebéka,majd egyszercsak lecsukódtak pillái és mély álomba zuhant.

Gyönyörű réten találta magát pipacsok és kamillavirágok között,egy kis kék madárka billegette magát neki.Fel-felröppent mutatva az utat merre kövesse.A rétnek hirtelen vége lett,és fehér sziklák mögött hatalmas víztükör nézett vele farkasszemet.A parton kis csónak,szinte rá várt.Mintha a hullámok azt suttogták volna:gyere velünk!A távolból ismerős zajokat hallott.Tündér éneket és kobold mondókát...

De a hajnal csípős volt az október végi erdőben,és egy lehulló harmatcsepp felébresztette,ahogy homlokára esett és legördült az arcán.Mintha sírna...Vagy inkább mintha azoknak a távoli lényeknek a könnye lett volna,ott az álombéli tengerparton...

Igen.Így üzentek neki,hogy ideje felkeresnie a többieket. Mióta Szeder egyedül élt a Meseerdőben,kihúnyt a huncut csillogás a szeméből.Nem törte a buksiját kópéságokon,egészen megkomolyodott.Lehet,hogy felnőtt?De hát a felnőtt tündérek is szeretik a vidámságot... Talán igaza lesz annak a fura teremtménynek,amelyik a múltkor felkereste,miután telefonált a tündérsegélyhívó készüléken.Kis hegyes fülei voltak és hosszú lompos farka,úgy hívták:Pszichomókus.

No,ő azt mondta,ez bizony depi.Szines bogyókat hagyott ott nála,amiket ha megevett,utána mindig sokat aludt.De nem lett vidámabb tőlük.

Még az álombéli képen mélázva hazabotorkált a kunyhójába.Az asztalon egy levél várta.

"Kedves Szeder!

Egy távoli szigeten vagyok.Nagyon szép és vidám hely.Jól érzem magam,csak hiányoztok.Kérlek gyere el hozzám te is!Mindenkinek üzentem,a többiek már elindultak.

Várlak!

Spring"

Megörült a levélnek,hisz akkor arról szólt az az álom!De mindjárt szomorú is lett,mert nem akarta itt hagyni imádott erdejét,az ismerős fákat,a suttogó patakot.Esze súgta:menj!Szive húzta:maradj!

És különben is:van ott egyáltalán fodrász?Neki rövid haja van,nem mehet el hónapokra,hogy lenőjön a festés és loboncos legyen!És mi lesz a kis állatokkal akikről eddig gondoskodott?Ki vigyáz rájuk?És ha mégis lenne aki hazatér a Mesepatakhoz?És nem talál itt senkit?Neki itt kell maradnia!

Na jó,persze.Mondhatnánk,hogy csak ócska kifogásokat keresett.Ez igaz.De maradni akart.Mert mit értek volna el vele,ha megy,de a szíve megszakad az otthonáért?

"Kedves Spring,ne haragudj,de én itt maradok!"

Csak ennyit válaszolt,és egy picit máris jobb kedve lett. Aki nem hiszi,járjon utána!

A meseerdő másik tündéréhez is elért a hír, hogy nemsokára kifut egy hajó amelyik elindul megkeresni a meseerdő elveszett lakóit.

Nemrég még álmodni sem mert arról, hogy valaha is el tudja hagyni szülőerdejét, mert szomorú dolog történt vele.

A legutolsó nemzetközi tündér-kobold-manótalálkozó utáni bálon az egyik koboldfiú csúnyán megviccelte és eltörött a szárnya.

Három hétig feküdt az erdei tündértraumatológián és uhu az erdei sebésztudor nem sok jóval kecsegtette a jövőt tekintve.

Csak a csodában bízhatott és abban a varázsfőzetben, amit tündérkeresztanyja itatott vele minden reggel , minden este.

A szert még tavaly fejlesztette ki egy tudományos útja során ahová a szicíliai manómaffia hívta meg.

Tündérünk csodás gyógyulásnak indult, s bár repülni nem tudott, de a szárnytörésre kapott komoly biztosítási összegből már

bátran tervezgethette az utat.

Gondolta vásárol egy GPS-t , s mivel se lova, se egyszarvúja de még egy megveszekedett szamara sem volt, legjobbnak látta ha vásárol egy motoros seprűt és azzal vág neki a hosszú útnak.

Fontos volt számára is , hogy újra visszatérjen az élet az erdőbe, hogy újra tudjon beszélgetni és együtt örülni azokkal akiket szeretett és már nagyon hiányoztak neki.

Arra gondolt, ha a többiekhez is eljutott a hír és ők is így gondolják akkor előbb utóbb találkozni fognak valahol, valamikor.

Ennek így kell lennie....

Jól van kedves kis lovacskám. Örülük, ha elkisérsz a hosszú útra.
- Nem tudom merre van az a kikötő, igazából nem is kaptam semmiféle iránytűt, így marad az Esthajnal csillag.
Az még sohasem hagyott cserben.
- Készülj, mindjárt indulunk.
- Igen, bepakoltam mindent, még plédet is, hátha fedél nélkül ér az este minket.
- Hogy miért indulok el egyedül?
Mert nincs velem senki csak te. A többiek ezer felé, és remélem, hogy olvassák az újságot.
- Butaságokat ne kérdezz. Nem tudom eljönnek-e, akarják-e még, hogy együtt legyen a csapat, hogy ugráljunk még a tűzön át, mint régen, hogy elmeséljük egymásnak mit érzünk, nekünk mi a fontos, és meg hallgassuk a másikat ugyanerről.
- Nekem miért fontos?
Talán nosztalgia, talán valami ami kicsit más volt mint egy megszokott közösség.
- Nem, nem rgaszkodom minden áron ahhoz, hogy együtt legyünk, ennek közös akaratnak kell lenni.
De szeretném azt érezni, én mindent megpróbáltam, nem rajtam múlt, hogy mégsem sikerült.
- Ne lökdöss, máris megyek, de hadd vessek még egy búcsúpillantást a kedves kis erdőmre, lehet én is a szigeten maradok.
- Velem jöhetsz, biztosan lesz hely azon a hajón neked is.

Egyszer volt hol nem volt, volt egy Mese erdő.
Ebben az erdőben egy csodaszép tisztás, amin keresztül folyt egy jéghideg vizű, kristálytiszta patak.
Itt élt békében, néhány tündér, és kobold.
Jól megvoltak, meséltek egymásnak, szerettek együtt lenni. Sokat beszélgettek, és nevettek.
Míg egy nap a gonosz Varázsló - aki szintén az erdőben élt - elunta az állandó nevetést, zavarta a vidámságuk, jókedvük, barátságuk.
Ezért fogta magát és felejtő port szórt a tisztáson alvókra, majd rájuk fújt.
Szanaszét szóródtak, ismeretlen helyre.
Azért valamit nem jól csinálhatott, mert bár messzire kerültek egymástól, álmukban vissza-vissza tért az erdő, a jókedv, a nevetés emléke.
De nem tudták, hogy valóban így volt-e, vagy csak képzelték az egészet.
Én sem tudom, néha nappal is eszembe jut, és egyre inkább szeretnék a végére járni.
Nem régen kaptam egy üzenetet. Vár rám egy hajó, egy messzi kikötőben, nem csak rám, mindannyiunkra, amire együtt kell felszállnunk, hogy megkeressük azt a tündért aki választ ad minden kérdésünkre.
Egy szigeten él, de a hajót ő küldte értünk.
Remélem van benne GPS.
Én útra kész vagyok, találkozzunk a kikötőben, minél előbb.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tündér. Egy távoli szigeten élt. Mindentől távol, a tenger közepén. Olyan hely ez, mint a kerek erdő közepén a kellemes tisztás... csobogó patak. Naponta bejárta a szigetet. Szerette a fákat, ismerte az összes cserjét, a köveket, a homokot a lába alatt. Ismerte a szelet, ami távoli illatokat hozott el hozzá. Magányosan élt itt. Hogy került ide, hogy nem, maga sem tudta. Voltak emlékei egy távoli, idegen helyről,egy tóparti házikóról, jéghideg vizű patakról, egy erdőről, furcsa teremtményekről, akikkel valaha együtt múlatta az időt. De sosem tudta eldönteni, mindezt csak álmodta, vagy valóban látta valaha.
Élt egymagában, boldogan. Örült a levegőnek, a tengernek, a kék égnek.

Azt hallottam, hogy ha egy tündérke a társadul szegődött, soha nem hagyhatod már el őt, mert amint megteszed, elveszti összes varázserejét, könnycseppé változik és a földre hullva elillan a távoli messzeségbe. Az is biztos, azért mert megadatott neked az a szerencse, hogy saját tündéred lehessen, te is minden bizonnyal fontos vagy annak az embernek, aki ajándékozza neked azt.

Most egy titkot osztok meg veled. Minden embernek van legalább egy tündére, de akik nem hisznek a szeretet erejében és a csodák világában azok észre sem vehetik őket, mert számukra láthatatlanok maradnak mindaddig, míg egy varázslatos pillanatban fel nem fedik magukat.

Egyszer volt, hol nem volt,volt egyszer egy kis csapat, akik a meseerdő mélyén kis folydogáló patakocska mellett esténként összejöttek, hogy együtt táncoljanak, meséljenek, múlassák az időt.

Vidámak voltak és lelkesek, csak meséltek és meséltek míg egy nap szomorú dolog történt.

Vezetőjük Lí tündér elérkezettnek látta az időt, hogy átadja a stafétabotot utódjának, a mesélés nagymesterének Kiyna koboldnak.

Elbúcsúzott tőlük és elhajózott más birodalmakba, hogy átadja mindazt a tudást amire más tündérpalántáknak is szüksége volt.

A tündérek eleinte szomorkodtak, de megpróbálták tovább folytatni azt amit Lí tündér elkezdett.

Eleinte minden rendben is volt, de koboldvezetőjüknek olyan sok elfoglaltsága akadt, hogy nagyon sokat volt távol és nem tudta összetartani a kis csapatot.

Ahogy telt az idő egyre kevesebb tündér bújt elő a rejtekhelyéről, néha jött valaki, körülnézett, talán mesélt is valamit az öreg fáknak, a csobogó pataknak, de ez már nem volt az igazi.

Hiányzott belőle valami, valami amit még maga sem tudott igazán, hogy mi. Néha összetalálkoztak, de már nem gyűltek össze annyian mint a régi szép időkben. Mindenkinek hiányzott a közös mesélés, a nevetés, a vidámság, mégsem tettek semmit azért, hogy újra felélesszék a tüzet, ami megmelengethetné tündér szívüket.

Mígnem Szent Iván éjjelén Szeder tündér gondolt egyet....és felidézvén a régi hagyományokat átugrotta a tündérek varázstüzét és felélesztette a kis társaságot, akik nyomban ott teremtek és tündérörömöleléssel köszöntötték egymást.

Mindannyian abban bíznak, hogy ezután már mindig így lesz, hogy visszatér z élet az erdőbe, és visszajönnek a tündérek is mindnyájan....

Szeder tündér az eget kémleli:

-Szent Iván éjszakáján a szerelmesek egymásra találnak?Chö...Ahhoz talán ki kéne mozdulnom a Meseerdőből!Hiszen szinte senki nem tévedt erre pár ráncosodó tündéren és koboldon kívűl...azok meg...

Szederünk mindig is más volt,mint a többi.Másra vágyott,különlegesre,ki akart törni a szürke tündér-hétköznapokból...Mindig csak a varázslás meg a repülés...Micsoda unalmas dolgok ezek!...Bezzeg a szerelem!Na az igen izgalmas valami lehet,ha annyit beszélnek róla,de még nem láthatta és érezhette.

Picinykét fázni kezdett az esti hűvös szélben,ezért gallyakat összekapkodva kis tüzecskét gyújtott.A ropogó ágak fényénél ülve elmélázott tinikora rózsaszín lányregényeire gondolva,mikor furcsa zajt hallott,és egy árnyék vetődött a tűz fénysugarába.

Szeder úgy megrezzent,hogy ijedtében átugrotta a lángokat,és egyszercsak ott állt előtte egy csillagszemű,huncut mosolyú idegen.

-Jó estét!Kósza Kalandor vagyok és azt hiszem eltévedtem...

Ahogy egymásra néztek szikrázott a levegő...és megtörtént a csoda.

Nos hát valami ilyesmi történetből ered a legenda,hogy Szent Iván éjszakáján ha átugrod a tüzet,meglátod a szerelmedet...

/természetesen Szeder írta/

Régen elmúlt már az újév,

tavasz virrad, itt a húsvét!

Virág, barka, nyuszi, tojás,

sonkaillat, fonott kalács.

Megérte a várakozást,

festhetjük a piros tojást.

A lányokhoz fiúk jönnek

locsolóverssel köszönnek.

Virág, barka, nyuszi, tojás,

kezdődhet a locsolkodás!

Hoztam egy kis ajándákot, elsősorban Skyppynek a szép meséért, és természetesen minden mesepatak lakónak:)

Csak kattintsatok a képre és utána a fekete mezőn szintén kattintgassatok:)