2009.12.13.

Tündér és Tündeszép


Tündér szépen letette az ágyára a babát, amit a többiektől kapott és nézegette.
Minél tovább nézegette, annál inkább úgy érezte, hogy ez a baba nem az ő odúcskájába való. Ráadásul a sárkánya félreértette a helyzetet és bizony féltékenyen járt kelt a szobában. Ahányszor elsétált a baba előtt, mindig lenézően pöffentett egyet, délutánra sikerült még a környéket is füstbe borítania, köhécselt is a tündérsereg szorgalmasan.

Tündér pedig a szépség mellé sem mert ülni, csak lekuporodott és csodálta. Addig, míg az meg nem mozdult. Először csak pislantott egyet, majd megnézegette a kezét, a lakkozott körmeit, a csinos cipőcskéjét. Miután elégedetten nyugtázta, hogy igenis szép amit lát, odafordult Tündérhez és rámosolygott. A kis lény csak csendben, csipetnyi elkeseredéssel sóhajtott fel: „de jó neked, hogy ilyen szép vagy”.
A baba csak nézett rá csodálkozva, majd felállt, kézen fogta és a picike tükörhöz vezette. Valahogy belefért mindkettőjük tükörképe, de ezen már Tündér egyáltalán nem csodálkozott.
A tükör először olyan lett, mint a tó, ha kavicsot dobnak bele. Hullámzott, fodrozódott a felszíne, furcsa ívekbe törve mutatott mindent, majd lassan kitisztult és újra jól „működött”. Illetve még jobban.
Mert ahogy Tündér nézte magukat, észrevette, hogy a kép folyamatosan változik.
Önmagát állandónak látta, a kipirult arcát, a csíkos harisnyáját, az örökké biggyedő ajkát, a kusza fürtjeit, dacos szemeit.
De a baba, az egészen más forma volt. Először látta olyan gyönyörűnek, mint most, aztán már látta, hogy a szeme tulajdonképpen kifejezéstelen festett üveg, a bőre festett porcelán, a ruhája alatt a teste fehér vászon, a cipőcskéje egy esőt sem bírna ki, és a belsejében sincs se szív, se érzések, csak kóc és némi műanyag bélelő anyag. Aztán, ahogy nézte tovább, már látszott, ahogy a baba megöregszik, megkopik rajta a festék, a rávetülő fényben nem csillan a szeme, idővel lekopik a körömlakk és nincs is alatta köröm…
A baba érzelemmentes hangon mondta neki: én valóban szép vagyok. Most. De te élsz és még nagyon sokáig élni is fogsz. Kár engem irigyelni, inkább csak játssz velem, használj, szeress, hadd kopjak el, hadd törődjek, hadd fakuljak...
Az az én dolgom, hogy belekopjak a szeretetedbe. Hogy igazi játékod lehessek.

Aznap estére már lassan a sárkány is megbékélt a babával, mert látta, hogy nincs veszélyben a helye, és Tündér már Tündeszéppel aludt, aki egész éjszaka vigyázott, nehogy valamelyik kemény porcelán része megnyomja új játszótársát.
Reggelre pedig a tegnapi füst maradéka is eloszlott.

A közös tündérkarácsonyra pedig Tündér már egy kicsit megviselt, de nagyon elégedettnek tűnő babával vitte a sok-sok csáléra sikeredett saját készítésű mézeskalácsot

2009.12.05.

Nem is olyan régen hallottam valakitől ezt a történetet...
Egy sűrű erdőben, annak is a legmélyén, ott ahol nem jár emberi lény élt két manó.. Az egyik piros volt, a másik kék. A kék manó nagyon szerette az embereket, egyfolytában azon töprengett, hogyan tudna barátságot kötni velük.
- Szereted az embereket? – kérdezte tőle a piros manó.
- Igen, igen! – kiáltotta a kék manó.
- Szeretnél barátkozni velük?
- Igen! Igen!
- Szeretnéd, ha a barátaid lennének?
- Igen! Ezt szeretném a legjobban. Ezt, mert most nagyon egyedül vagyok!
A piros manó a fejét csóválta.
- Jól van, ha így gondolod, akkor gyere ide, elmondom, mit kell tenned.
A kék manó odament, a piros manó pedig elmondta, mit kell tennie.
Másnap az emberek kimentek a patakhoz, a rétre. Összegyűltek, beszélgettek, vidáman nevetgéltek. Egyszer csak a fák közül előugrott a piros manó, és rájuk üvöltött:
- Búúúú! El innen, el! Ez az én rétem! Ha nem takarodtok, mindegyikőtöket felfalom!
Az emberek nagyon megijedtek, azt se tudták, merre fussanak. Volt köztük olyan, aki moccanni sem bírt a félelemtől, elkerekedő szemmel nézték a félelmetesen vicsorgó piros manót, aki elindult feléjük. Azt hitték, manóebéd lesz belőlük.
Ekkor a fák közül kilépett a kék manó, és rákiáltott a pirosra:
- Megállj! Ne merd bántani őket!
A piros manó megtorpant a hang hallatán, lassan hátrafordult, és ahogy meglátta a kék manót, térdre rogyott.
- Jaj, nagy erejű kék manó! Ne bánts, kérlek, ne verj meg!
A kék manó odaszaladt a piroshoz, és a fejére ütött egy bottal.
- Ijesztgeted az embereket? Igen? Hogy mered ezt?
- Jaj, jaj, ne bánts! – siránkozott a piros manó.
- Hogy… mered… ijesztgetni… őket? – kiáltozott a kék manó, és minden szó után ráütött egyet a piros manó fejére a bottal.
Az emberek csak néztek, és ijedt arcukon halvány mosoly jelent meg. Amikor a piros manó a fejét fogva visszamenekült a fák közé, már nevettek. Vidáman vették körbe megmentőjüket, a kék manót. Megsimogatták, megölelgették, és beszélgetni kezdtek vele.
Este, amikor fáradtan hazamentek, a kék manó boldogan ment vissza a fák közé. Az erdő sűrűjében a piros várt rá.
- Sikerült! Köszönöm! – kiáltott a kék manó. – Befogadtak!
- Most már vannak barátaim!
A piros manó elmosolyodott.
- Eddig is volt. Legalább egy – mondta, és fejcsóválva beljebb ment az erdőbe.

Hogy mi ebből a tanulság?
Mindig lehet új barátokat szerezni, akár így, akár úgy, de becsüljük meg a régieket is, mert ők "észrevétlenül" mindig ott állnak mellettünk.
Hagyják, hogy más utakon járjunk, hogy hibázzunk, de igazából a hibáiddal, a tévedéseiddel együtt szeretnek téged.

2009.12.05.

Fázósan húzta össze magán a takarót. A tűz még éppen csak lángra kapott, inkább füstje mint melege volt. Nem számított. A gondolatai amúgy sem itt voltak, a valóság messzire tünt. Nem is akarta, nem is vágyott most semmi másra, csak erre a nyugalomra. Hamarosan karácsony, valami örömfélét, vagy várakozást kellett volna éreznie, készülődnie kellett volna, ahogyan tette ezt évekig. Amióta csak család lettek.
Ő és a férje.
Elmosolyodott, amikor felvillant az első karácsonyuk képei . Az első mézes sütése, az első karácsonyfadíszek megvásárlása. Még most is emlékszik milyen ünnepélyesen vitték haza , és díszítették fel a fát. Közös életük sok-sok karácsonyának kellékei lettek.
Most nyoma sincs semmi ilyesminek, fáradt és fásult volt. Öregnek és haszontalannak érezte magát.
Megigazította a tüzet.
Nézte ahogy a lángok előbb csak kostolgatják, majd felfalják a fát.
Elemésztik.
Micsoda hasonlat, húzza el a száját, pedig éppen így vagyok én is. Most kellene jól éreznem magam, most kellene újra élnem., hát nem hülyeség, hogy éppen most érzem magam a legnyomorultabbnak? Minél többet tud az ember annál több minden fáj neki.
Boldogok a lelkiszegények - jutott eszébe hirtelen. Milyen egyszerű dolga volna most, ha nem bántaná, ki mit gondol,érez, semmi más nem foglalkoztatná csak önmaga boldogsága. Miféle boldogság lenne? Mindegy,csak ne ez, ami most van.
Végül senkit nem hibáztathat ezért, még csak nem is panaszkodhat, hiszen magának kereste, és aki keres az talál.
Nem is rosszkedvű, inkább szomorú volt, mert valami végérvényesen elmúlt. Igen, tulajdonképpen most gyászol. Itt ülve a kandalló előtt, a vidám szikrákat nézve, igenis tort ül.
- Hozok egy pohár bort - jutott eszébe. Nem érdekelte, hogy hajnal van, ki tilthatja meg neki? Már a gondolattól is vidámabb lett megkereste a bort. Vörös, gyönyörű színűt. Sohasem értett igazán hozzá, imádta az édeseket, ennyi. Nem úgy mint a férje, ő aztán kostolgatta, ízlelgette, nem csak úgy megitta mint ő.
- Sohase fogod megtanulni megkülönböztetni a borokat. - hallotta a férje hangát.
- Nem bizony, és még mennyi mindent nem fogok megtanulni - nevette el magát hangosan, és a pohárral a kezében visszaült a tűz elé.
De a hangulat odalett. Kezében a bor, a kandallóban már nem csak lángocskák voltak, hanem igazi tűz, meleget adó, jeget oldó. Már nem akart tort ülni, sem halotti beszédet mondani elmúlt dolgok felett.
Ennek így kell lenni, nem tudsz szárnyakat adni, nem kell egy tollacska sem belőled. Akkor így lesz.
Megnyugodott, és valami békesség öntötte el háborgó lelkét. Nem a pohár bor okozta, ebben biztos volt, hiszen még nem is ivott belőle, hanem a felismerés maga. Ez nem az ő útja.
A sors most kétmarékkal szórja elé a lehetőségeket csak választania kell közülük. Egyenként kézbevette, megnézte őket, de mindegyik elviszi messzire a mesétől, a valóságba.
Egyszer majd írok arról is, miként jut el a gondolatom az első karácsonytól a mostig.
Igen, biztosan fogok még írni - bólintott, és összehajtogatta a takarót. Már nem fázott.

2009.12.05.

Miután Szederke anti-tündér végre beleverte a saját fejébe, hogy neki a Meseerdőben kell maradnia, más választása nem lévén,bevackolta magát a patak partján lévő odvas fa aljába. Senkivel nem akart társalogni, kiváltképp a Lelkiismeret Tündéreivel,akik ugyebár visszatartották attól,hogy valami óriási baromságot elkövessen. Ennyit a háláról, na. De hát Szederke nem olyan, mint a többiek. Ő MÁS.

Egész álló nap nem csinált egyebet, mint fényesítgette a virágát,amit attól a koboldtól kapott. Mathir. Vagy ki. Mindegy.

Az erdőlakók aggódva figyelték, hogy araszol a tébolyodottság felé.

Közeledett karácsony ünnepe.../ez mekkora blöff,nincs is a tündéreknél karácsony!../

Boldogan készülődtek, leginkább a kicsi Csi tündér miatt, aki nemrégiben került közéjük. Édes kis teher volt ő nekik, tanították szépre-jóra. Csi pedig élvezte ezt a kényeztetést,nem árulta el magáról,hogy már felnőtt,csak a szíve és a termete maradt gyermeteg./ezt hívják érzelmi kizsákmányolásnak?/

Mivel Mathir kobold volt az egyetlen pasi köztük/hú micsoda huncutságok jutnak erről eszembe.../elballagott az erdő szélére és a szomszéd fenyvesből kivágott egy fát/megélhetési bűnözés/. Lí, Amerika és Skyppy pedig szépen feldíszítették csillogó tündérporral. Kis mézeskalács szíveket is sütöttek. Ezzel ajándékozták meg egymást, Csi pedig kapott egy igazi koreai babát is, aminek nagyon megörült. Pláne, hogy így már nem ő volt a legkisebb növésű mesealak.

Szederke persze nem ment el a nagy karácsonyi buliba, csak messziről nézte a társai vidám mulatságát. Dehogyis megy ő oda! Még mit nem!Ő is olyan legyen,mint a többi?

Lí észrevette a fák mögül leselkedő zsémbes Szederkét, kézenfogta és vitte magával,vitte a táncba. Körbe-körbe. A konok,fafejű tündér pedig kipirult arccal járta velük,és szíve mélyén örült nagyon,hogy mindezek ellenére szeretik és befogadják.

A végén még igazi tündér lesz belőle...

És az álmai?...

Arról majd legközelebb mesélek. Most karácsony van. És csak a szépet.

Mert így illik?...

2009.11.15.

A Kislány királynő szomorú volt.
Birodalma az összeomlás szélén, sőt mint azt alattvalói jelentették, már el is kezdődött a Semmi pusztítása. Csak ült a trónteremben, és gondolkodott. Nem evett, nem ivott, egyre a megoldáson törte a fejét.
Márpedig Fantázia országnak élnie kell.
Muszáj.
Nem tudják az emberek mit veszítenének, ha nem lenne. Ha csak a minden napok egyhangú taposó malmában élnének. Minden szürke, és unalmas lenne. Nem vidítaná fel őket sem a pénz, sem a megszerzett tárgyak. A szerelem is előre megírt forgatókönyv szerint történne. Nem lenne benne semmi véletlen, semmi ami arra késztetné a fiút és a lányt, hogy ne vegye örökéletűnek. Kiszámítható, Semmi lenne.
A gyerekek. Igen ők azok akik még hisznek a csodákban, meséket találnak ki, és el is hiszik.
A felnőttek már nem hisznek a mesékben, a csodákban. Az igazságot,a boldogságot keresik, kutatják, vakon botorkálva a saját maguk által készített útvesztőkben.
Néha felcsillan valami fény, olyankor rohannak hogy elérjék, remélve, hogy megtalálták . Aztán csalódva jönnek rá, hogy ez egy ujabb, ki tudja hova vezető út kezdete.
Szeretne odakiáltani nekik:
- Hé! Álljatok meg, ne rohanjatok, minden ott van bennetek csak vegyétek észre!
-Nem kell mindig az örök, mindenek felett lévő igzságot keresni, a boldogság is ott van, az őszi napsütésben, a hó csöndjében, vagy a gyerekeid csillogó szemében , amikor mesélsz nekik. Egy levélben, vagy csak egy jókor érkező baráti kézfogásban.
De csak hallgat és egyre szomorúbban nézi, ahogy a Semmi felfalja az emberi érzéseket.
Aztán megrázza magát.
- Nem , nem adom fel, tudom a megoldást. Kell lennie olyannak aki még hisz a mesékben, a csodákban, aki leírja, elmeséli azoknak akik már csalódottak, akik a Semmi rabjai lettek.
Csöngetett a miniszterének és átadott egy papírra írt nevet.
- Őt hozd el nekem! - utasította.
Már nem volt szomorú, sem elesett.
Az új remény, hogy valami történni fog, arra késztette, hogy kilépjen az önsajnálat mocsarából.
Enni kért, és elővette a kedvenc mesekönyvét.

2009.10.23.

Igaz mese...


Csendesen szitált a hó...az utakat belepte, akár a frissen sütött kalácsot a porcukor .Kellemes illat szállt a levegőben, és már a kiskapuban is érezhette, aki éppen arra járt.
Már minden készen állt, csupán az angyalok hiányoztak, de rájuk még egy kicsit várni kellett. Karácsony este volt.
A fiú 5 körül érkezett, ahogy belépett, betöltötte a folyosót a frissen hullott hó illata. A lány megpillantotta a hóna alatt a szürke vászon táskát....akaratlanul is elnevette magát, tudta, ilyen fajta táskában csak egyvalamit szoktak cipelni az emberek.
Vacsora után végre elérkezett a csomagbontás ideje.A lány szeme csillogott az örömtől, a fiú pedig boldog volt, hogy ezzel az ajándékkal elérte célját, hasznos is volt és kényelmes.
Teltek -múltak a hónapok, a laptop állandó használatban volt, diplomamunka készült rajta. A nap 20 órájában segítette a lány munkáját.Éjjel-nappal írt, keresett, jegyzetelt...jó volt, hogy még az ágyban is használhatta, már csak akkor bújt elő, ha éppen megéhezett.
És eljött a várva várt nap, elkészült a munkával, vizsgákra felkészült, és izgatottan kelt útra. Mondanom sem kell, a kitartása meghozta gyümölcsét...kiváló lett mindenből.
Sietett haza, hogy elújságolja az örömhírt, és megossza boldogságát azokkal , akik neki a legkedvesebbek voltak.
Határtalan büszkeség töltötte el az ismerősök, rokonok szívét, volt gratuláció, ajándékok, virágcsokrok...pedig ő mondta, ez még nem az ajándékozás ideje. A diplomaosztó egy picit odébb van .
Este szokás szerint elővette az ő kedvenc laptopját, és végigböngészte az e-malijeit.
Aznap volt egy nagyon meglepő, de kellemes hír ....olyan szárnyakat adó, felemelő üzenet.Pár hónapja beadta az egyik munkáját egy pályázatra, s most megtörtént a kiértékelés. A névsort olvasva felcsillant a szeme, mert az ő neve is ott szerepelt a listán.
"Szeretettel értesítjük, hogy munkájával egy utazást nyert,melyre ...kerül sor. Várjuk visszajelzését...."
Az örömbe némi üröm is vegyült, mert volt akinek nem tettszett ez az utazás.Ő mindent követ megmozgatott, hogy befizetnék az összeget ,ha akadna még egy hely a buszban...de ez nem ment sajnos.
A diplomaosztó hatalmas ceremóniája alatt még azok szemébe is könny szökött, akik sosem szoktak sírni. Nincs attól felemelőbb érzés, mikor a sok egyetemista talárban, köpenyben kézhez kapja azt a dokumentumot, melyért évekig dolgozott, s amely talán élete nagy útját igazgatja majd...Millió virág, égbe szálló talárok, éljenzés és boldogság.
Már két napos volt a diplomája, mikor bepakolva, útra készen elindultak a buszmegálló felé, mert elérkezett a kirándulás napja..A lány még az utolsó percekben is a fiút nyugtatta - csak három nap, s ebből csak két éjszaka, mindjárt itthon vagyok...
A napok ólomlábon jártak, itthon nem teltek olyan gyorsan , mit ott, ahol millió látnivaló fogadta a lányt. Sok új barát, kellemes környezet, egyszóval remekül érezte magát, de egy pillanatra sem feledkezett meg itthon hagyott kedveséről.
Ennek a három napnak is vége lett egyszer és ők itt álltak együtt megint a kiskapuban, hogy ott folytassák, ahol abba hagyták.
Egész délután ment az élménybeszámoló,a lány nem hagyott ki semmit, mesélt az új barátairól is, aki a fővárosban dolgoznak, s nem árt az ilyen kapcsolatokat megbecsülni, ápolni, hiszen neki is állást kell keresnie mielőbb.
Egy hét sem telt el a kirándulás óta, és mintha valami kezdett volna megváltozni A fiú szemében megjelent az a kis zöld szörnyecske, s egyre jobban nőtt , fejlődött.
Ellenőrizte a lány minden lépését, minden üzenetét. Akadt egy fiú a levelezők között, aki kicsit kedvesebben szólt a szokottnál...talán mert intelligensebb volt az átlagnál ?
A fiú elrohant, teljesen elvesztette a fejét, eszébe se jutott akkor, hogy a bizalom minden kapcsolat alapja, s bízni kellene, hiszen ezidáig még sosem csapta be őt a lány. Elmondott mindent, nem titkolózott , nem tartott vissza egyetlen infót sem.
Agya elborult teljesen, s a második alkalommal se szó se beszéd fogta a laptoppot, s elviharzott örökre. Így ért véget egy három éves kapcsolat, ami maga volt a tündérmese.
Még annyit sem várt, hogy a lány magyarázatot adjon, esetleg ő elmondhatta volna mit érez, vagy mit szeretne...szó nélkül rohant, mintha sietett volna.
Nekem csak az volt furcsa, hogy az arany fülbevalót a lány fülében hagyta.......annak meg egyenesen örültem,( igaz csak magamban) hogy még időben megmutatta igazi énjét.

2009.10.22.

Az úgy történt, hogy gyanútlanul szörfözgettem az interneten.Szabadságon vagyok - csak pár nap lazulás, asszony,gyerekek nélkül , jó fej a főnököm elengedett - ülök a gép előtt a kedvenc kockás kisgatyámban egy doboz jó hideg sör társaságában és olvasgatok, mindenfélét.
Kattintgattam ide, kattintgattam oda, egyszer csak egy női magazin weboldalán találtam magam.El nem árulom melyikén, mert ugye ez nem a reklám helye, szóval valamiféle blogos társaság írogatott oda, és az egyiken megakadt a szemem.
Mi több megtetszett a stílusa. Jah kérem, a stílus nálam elsődleges, mert csak annyit tudok meg az illetőről amit olvasok.Minden mást csak elképzelek, de tovább megyek, még azt sem, mert mi van ha álságos módon be akar csapni? Engem az ártatlanul nézelődő férfiembert. Be akar hálózni, elvenni a drága kis feleségemtől.Na csak azt próbálja meg. Valaki megpróbálhatná! De félre a tréfát, mert még az elején tartok.
Olvasom ám a szép hosszú bejegyzést és egyszerre olyan érzésem támad,minta velem is megtörtént volna amikről ír. Pedig ez a férfi akíról szól bizony nagyon hülye lehet,ha nem veszi észre,hogy a felesége már nem szereti.Ide jár a netre és írogat mindfélét a vágyairól, ami egy másik pasiról szólnak.Aztán meg amiket csinál ez a férj, bizony mondom okulásként el kéne olvasni mindenkinek,hogyan hűtsünk ki egy jól működő házasságot.Nagyon felbosszantottam magam, már azon gondolkodtam hogy írok egy kommentet, amikor ehhez a részhez értem:
- Ma a férjem szabadságon lesz, nem jön elém mert megint - mint mindig - az interneten lóg, így nyugodtan találkozhatunk,végre,végre,végre!!
Ő foglalt szobát, mindent elintéz azt mondta,és csöppet sem bánom,mert őrülten kell egy férfi aki végre Nőnek néz.Aki úgy csókol mint Ő,és olyan régen udvarol már, balga voltam,hogy nem előbb engedtem neki.
A férjem csak üljön otthon a kedvenc kockás kis gatyájában, igya a sörét, és gondolja csak nyugodtan azt, hogy dolgozom.
Jó lesz mind a kettőnknek, neki azért mert végre nem leszek zsémbes és kibírhatatlan, nekem pedig azért mert nem leszek kielégítetlen.
Na ez már több volt a soknál, itt felugrottam a gép elől és azonnal telefonáltam a feleségem munkahelyére.
Szinte rögtön beleszólt a telefonba:

- Valami baj van drágám?
- Nem, nincs semmi - hebegtem,- csak arra gondoltam elviszlek vacsorázni.
- Ó, ez remek, gyere értem a munkaidő végén és siess!- mondta azon a hangján amit csak akkor hallok tőle amikor szeretkezünk.
Neeem, mégsem a feleségem írta azt a blogot. Most nagyon megnyugodtam.

Amiről nem tudott az a feleség elégedett mosolya volt.Az irodai telefonját átirányította a mobiljára, a motel pedig egy saroknyira volt csak.

2009.10.09.

Kicsi kis rőzselángok.Hamvadnak és lángra kapnak.Bennem és körülöttem. Mondd meg Te, mitől van! Szólj, vagy ne is,most inkább hallgass!
Tárd ki a kezed és ölelj át. Engedd,hogy befefúrjam magam a jóillatú válladba.
Nem kapok levegőt.
Messziről jöttél, messziről jöttem,de most itt vagyunk és megszünik körülöttünk a világ.
Mennyit vártam erre a pillanatra! Nem tudom meddig tart, egy perc lesz csupán,vagy az örökkévaló, de nem számít.Már régen nem keresem a miértekre a választ. Mert ami számít, az itt, és a most.
A sorsom vagy ,és a sorsod vagyok!

2009.10.05.

Nincs erőm kibontani a levelet.Józanul nem.Még mindig nem tudtam túltenni magam ezen egészen, elfelejteni téged.
Néha azzal áltattam magam,hogy sikerült, megy ez minden segítség nélkül,egyedül is.
Büszke voltam, és elégedett,de itt belül valami nem akart gyógyulni, kerestem valami gyógyírt a sebemre.Azt mondták az alkohol fertőtlenít, így hát hallgattam a haverokra és azóta ezzel próbálom az emlékedet elűzni.
Nem megy. Gyenge vagyok hozzá.Túl sok mindent vártam ettől a kapcsolattól, túl mélyen érintett. Nem gondoltam volna, nem hittem magamról,hogy még képes vagyok ilyen érzelmekre.
Annyira régen voltam már szerelmes,hogy arra sem emlékeztem milyen volt az utolsó csók amit csókoltam, milyen volt a haja, a szeme színe a nőnek akivel áutoljára ágyba bújtam.
Aztán jöttél Te, felforgattál, átformáltál. A lelkitársammá váltál, a szó minden értelmében.Veled feküdtem, és veled ébredtem,napközben is ott voltál egy rejtett kis zugban, ami csak neked volt elkészítve a szívemben.
A beszélgetéseink, a csókok, a simogatások belém égtek. A retinámra, a szívembe az agyamba. Minden mozdulatodra, nevetésdre emlékszem.A hajad vörös csillogására a napfényben, a szemed zöld árnyalataira ,milyen volt amikor örültél, milyen amikor bosszús voltál, és milyen, amikor szerelmeskedtünk.Mindenre pontosan emlékszem.
Mindez a múltté.
Ahogyan a nap felszippantja a ködöt, úgy tüntél el te is. Ha patetikus lennék azt írnám, a nyugati szél hozott a keleti elvitt.
Már nem emlékszem miféle ócska kifogással mentél el,csak azt éreztem, hogy hazudsz, hogy még erre is képes voltál,csak eltünhess mellőlem.Hiányodat nem pótolta sem az alkohol, sem az alkalmi barátnők,sem a kártya.
Most itt állok kifosztva, nincs semmim, mert amim volt azt neked adtam, Te pedig elmentél és magaddal vitted.
Mihez kezdhetnék hát a leveleddel? Mi értelme volna beletaposni a soha be sem heggedt sebeimbe? Mi újat akarsz, tudsz még nekem írni?
Csak forgatom a kezeim között ezt a kis sárga borítékot,még halványan érzem is a parfümöd illatát.Ez volt a kedvenced. Nem változtál az 17 év alatt semmit?
Nem lehetek ennyire gyáva, legalább most ne legyek az. Felnyitom, elolvasom, és meglátom mit teszek.
Le kell ülnöm, és a szemem is könnyes. Micsoda giccs, a haverok biztosan kinevetnének, de most az sem érdekel.
Van egy lányom, 17 éves, és találkozni akar velem. Az anyja meghalt rákban,de előtte mesélt neki rólam. Kérte,hogy keressen meg.Ő pedig a Vörös Kereszt segítségével megtalált.
Még soha életemben nem féltem ennyire.

2009.10.04.

Vigyél magaddal, nem jó nekem itt.Szeretnék veled menni oda ahol minden megtörténhet . A rét selymes, és tele van virággal.Ha mezitláb futnék sem lenne semmi bajom, a fű engedelmesen simulna a talpam alá,nehogy felsértse, a patak is lassabban csörgedezne, hogy ihassak belőle. Nem zavarna,hogy velem szemben egy őz is iszik, egymásra nevetnénk.
Felpattanék a falovamra és messzire száguldanánk, rácsodálkznék a pillangók tarka seregére, nézném a madarak röptét,vagy csak hanyatt feküdnék a hegytetőn - amíg legel a lovam - és bámulnám a felhőket.
Megpróbálnám kitalálni melyik mi lehet, aztán a falovam léghajóvá válna és felröppenénk hozzájuk.Megsimogatnám mindegyiket, belehuppanék hófehérségükbe,éppen mint gyerekként a dunyhámba.
Újra gyerek lennék, a gondtalanság minden örömével.
Dehogyis bánnám,hogy többé nem mehetnék vissza,hiszen itt olyan boldog lehetnék, mint odalent, a valóságban soha.
De nem tehetem, így csak összeszedem a kis boldogság-morzsákat, és remélem kitart utam végéig.